Hidi Endre: Az ünnep az, amikor az embernek a munkájában öröme telik

Isten éltesse!

Hidi Endre keramikus 1944. augusztus 7-én született Nagydob­ronyban, s ma is ott él. Ukrajna érdemes népművészével, a Népművészeti Szövetség, az Ukrajnai Művésztársaság és a Magyar Képző- és Iparművészek Társaságának tagjával, a Scser­bakovszkij-díjas művésszel születésnapja előtt szakmájáról, művészetéről, családjáról beszélgettünk.

– Vidékünk egyik szimbólumává váltak az Ön nevével szignált kerámiák. Honnan ered a kerámia iránti szenvedélye?

– Édesapám indíttatására festő szerettem volna lenni, de 1960-ban nem indult Ungváron, az Iparművészeti Szakiskolában festészet szak, ezért keramikus lettem, és úgy megtetszett, hogy az is maradtam.

– Mik a kedvenc témái, mo­tívumai?

– Fiatalkoromban magam is a világot akartam megváltani, megfeledkeztem arról, honnan indultam, de idővel eljutottam a gyökerekhez, mára a hagyományos népi motívumok állnak hozzám a legközelebb. A hagyományőrző kerámiában nagyon sok lehetőség van. Leg­gyak­rab­ban a háztartásban használt esz­közöket fordítom le az iparművészet nyelvére, így készítek tárgyakat. A mai világban persze a kerámia már nem olyan prak­tikus a konyhában, leginkább dísztárgynak szánják, de a feleségemnek pél­dá­ul vannak még mindennapi hasz­nálatban lévő edényei is.

– Emlékszik még az első munkájára?

– Bendik János keze alatt korongoztunk az iparművészetiben, és egy icipici váza volt az, amit először készítettem. Nagyon örültünk akkoriban, ha valami sikerült. Ma is őrzök még egy vázát az ott készültek közül.

– Azóta viszont a világ minden tájára eljutottak a munkái.

– Igen, mivel a kilencvenes évektől sok külföldi jár Kárpátalján, és egy-két darabot mindig oda­ajándékozok, il­letve néhányat meg­ is ­vesznek.

– Szívesen ajándékozza el a munkáit?

– Sokszor kétségek gyötörnek, hogy a barátaim, a vendéglátóim esetleg un­ják már, hogy mindig „Hi­di-kerámiát” kap­nak. De ha ajándékról van szó, leg­közelebb az em­­berhez mindig az áll, amit saját kezűleg készít, mert a szívéből ad egy darabkát, s szá­momra ez a kerámia.

– Meg lehet élni a kerámiából?

– A Szovjetunió összeomlása óta nincs piac, hiányoznak a komolyabb megrendelések, amelyekre alapozni lehetne. Sajnos az emberek is szegényebbek annál, semhogy állandó megrendelőim lehetnének. Az árak meglehetősen széles skálán mozognak anyagtól, kimunkáltságtól függően. Sajnos sok darabot muszáj eladni, hogy meg tudjak élni. Szégyen vagy sem, ugyanúgy gazdálkodom, mint mindenki más a faluban. Büszke arra vagyok, hogy szép családom van.

– Apropó, család. Akad utánpótlás?

– A fiam most végezte el Ungváron a keramikus szakot, s Budapesten szeretne szobrászatot tanulni, a nagyobbik lányom is iparművészetit végzett, tehát elmondhatom, hogy a családban van utánpótlás. Nem befolyásoltam őket, ha volt kedvük, csinálták – ők választották ezt a szakmát.

– Számos alkalommal fel­ve­tette, hogy kell az utánpótlás, s egyébként is több figyelmet igé­nyel­ne a népművészet.

– Nincs, aki odafigyeljen a népművészetre. Meghirdették ugyan a kultúra évét, de hivatalból nem nagyon törődnek velünk, művészekkel. Még az útiköltséget sem finanszírozza az állam, ha néha adódik egy-egy kiállítási lehetőség, saját erőből szoktam a mun­kákat elvinni és hazahozni. Több törődésre lenne szükség ah­hoz, hogy maradandót alkossunk. Talán ugyanennek tudható be, hogy bár sok fiatal érdeklődik, hivatásának szinte senki sem választja a népművészetet.

– Fontosak Önnek a születésna­pok, az évfordulók?

– Egy születésnap vagy évforduló sosem annyira fontos, mint amivel az ember éppen el van foglalva. Ötvenéves koromig egyáltalán nem vettem észre, mikor van a születésnapom, s bár a korral inkább odafigyelek már rá, azóta sem értékeltem túl az ünnepeket. Szerintem az ünnep az, amikor az embernek a munkájában öröme telik.

Ferenczi Katalin