Zászlók

Hó nélküli téli táj Kárpátalján. Falu falut követ. Többnyire magyar községek. A nyugati autó hintázva, puhán küzd a rossz utakkal. Barátom, aki sok évet élt Németországban, vezet és figyel az útra, a tájra és rám, aki a faluközpontokban nem mulasztom el felhívni a figyelmét a magyar zászlókra a községházák homlokzatán.

Barátom hallgat, bólogat, úgy érzem, dilemmázik, mond­ja, ne mondja. Aztán beszélni kezd. Hosszan, kicsit mérgesen, monológszerűen. Elmondja, hogy a zászlóknak örülhetünk, de büszke csak Ukrajna lehet rá, mert ezek a zászlók bizonyítják: csak a zászlók jelzik, hogy ezek a falvak magyarok. A középületek rondák, a magánházak ízléstelenek, a régiek elhanyagoltak, az újak betonkolosszusok, a porták rendezetlenek, a kerítések kopottak, düledezők, hulladék, flakonok, dobozok mindenütt… az árkokban, a kertek alatt, az útszélen. Az egyik község közepén patak, benne kidobott mosógép, hűtőgéproncs és szemét, szemét mindenütt, amerre a szem ellát. Itt aztán megkapta a magáét mindenki: a papok, az egyházak, a tanítók, az iskolák, a KMKSZ-elnökök, a faluvezetők, a cserkészek, és végső soron a falvak lakói is. Barátom azt szeretné, ne csak a zászlók tudassák, hogy magyar községben járunk, hanem messziről jelezzék a takaros, ízléses házak, tiszta udvarok, rendezett porták, hogy itt kultúremberek laknak. Szerinte ez nem pénzkérdés.

Hallgattam a dorgálást és látszólag igazat is adtam a németországi fejjel gondolkodónak. Nem magyaráztam el, hogy 55 évvel ezelőtt nemcsak a férfiakat vitték el a falvakból, nemcsak a magántulajdont szüntették meg a gazdálkodásban, hanem a falut is elvették. Önálló gazdák közösségéből kolhozjobbágy falvakká degradálódtak kolhozelnökök előszobáiban anyagot, fuvart és pénzt kunyeráló tanácselnökökkel, akiknek semmi hatalmuk nem volt és teljesen ki voltak szolgáltatva a több falut uraló kolhozelnököknek és a járás urainak, akiknek akaratából és kegyéből épültek itt típustervek alapján árvaházak és iskolák, községházák, kultúrházak és óvodák, szürkék és jellegtelenek, hirdetve az építők lelki sivárságát. Mindez, hála Istennek, a múlté, de az örökség mienk és mai.

A zászlók ellenére most sincs igazi önkormányzat Ukrajnában és Kárpátalján. És ha volna is, a mérhetetlen szegénység, pénztelenség értelmetlenné tenné és megbuktatná őket. De nem folytattam tovább még gondolatban sem a magyarázkodást, hagyva, hogy régi sajgó sebeinket, és mai, meztelen nyomorúságunkat eltakarja a községházák falán lengedező magyar zászló.

Tithli