Pilinszky János: Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,

a partra űzve ballagok,

az égi semmi habja elkap,

játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?

Itt minden szisszenő talány,

ne fusson el, ki lenn a parton,

e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,

inkább csittítsd a szenvedést,

csukott szemmel szoríts magadhoz,

szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,

mint holtak lenn az éjszakát,

vállad segítse gyenge vállam,

magam már nem bírom tovább!

Én nem kivántam megszületni,

a semmi szült és szoptatott,

szeress sötéten és kegyetlen,

mint halottját az itthagyott.

Nagyon sokféle módon lehet értelmezni ezt a verset. Ám az összes közül az kívánkozik mindenek elé, hogy el kell gondolkodnunk az ember szenvedésén. Azon a megmagyarázhatatlan érzésen, hogy miért fáj az embernek a saját élete.

Elsősorban nem arra gondolok, hogy a test legkülönfélébb fájdalmait érzékeli az ember. Hogy fej- és fogfájás gyötri, szenved a magas vagy alacsony vérnyomástól, reumától stb., de még csak nem is a megbántottságra, lelkiismeretfurdalásra, mellőzöttségre és még ki tudja miféle más lelki szenvedéseinkre kell gondolnunk. Ezek a fájdalmak valóban megkeserítik az életünket, de van egy olyan érzés is, amely az összes fölött áll. Az örömöket is magába foglalja, úgy kérdez rá az életünkre: miért vagyunk, miért az élet csodája, ha benne van a halandóság?

Senki sem tud erre válaszolni, Pilinszky János is csak a mérhetetlen szomorúságról tud beszélni, a föloldhatatlan magányról. Az életet csak a pusztulással együtt látja, és midezt csak a kereszténység világot magyarázó gondolatiságában tudja elmondani. Oda kell visszatérnie az embernek, ahonnan maga a nyelve is ered.

Penckófer János