2001. május 4.
A gondviselő asszonyok
„A kenethozó asszonyok korán reggel az Életadó sírjához érkezvén angyalt találtak a sírkövön ülve…”(Húsvéti énekvers)
A húsvét utáni 3. vasárnapon a görög katolikus egyház a kenethozó asszonyokra emlékezik. Őket állítja elénk példaként.
Vajon miért? Vajon mi az aktualitása ma? Ezek az asszonyok azok, akiknek az életéről nem sokat tudunk. Nem tudjuk, melyik faluból származtak, milyen volt a családjuk, mivel foglalkoztak.
Egyet azonban tudunk: követték Jézust. Arra tették fel az életüket, hogy a háttérben, csendben, „láthatatlanul” mindig Jézus mellett legyenek. Tudták, hol a helyük. Nem akartak a középpontban lenni, „fényárban úszni”. Nem akarták „megvalósítani önmagukat”. Ehelyett Jézus Krisztus akaratát keresték és valósították meg életükben. Az Úr pedig nem is hagyta jutalom nélkül őket, hiszen ők lehettek a feltámadás első tanúi. És bár nem akarták, mégis fényárba kerültek, hisz egy tündöklő angyal várta őket a sír bejáratánál. Sőt, ma, kétezer évvel ezen események után is megemlékezünk róluk, mert az evangéliumokban örök emlék állíttatott nekik.
Most, május első vasárnapjához közeledve, különösen sokat mondhat az ő történetük, hiszen ilyenkor emlékezünk meg az édesanyákról. Akik – bár legtöbbjük történetesen nincs világszerte híres könyvekben megörökítve – sokban hasonlítanak a kenethozó asszonyokra. Amikor a mindennapok harcait harcolják meg, nehézségeit küzdik le, amikor családjukról, gyermekeikről gondoskodnak. És ezt nem elismerésért, nem jutalomért teszik, hanem azért, mert szeretnek…
Az Úristen pedig őket is megjutalmazza. Küld nekik is „fénylő angyalokat” gyermekeik mosolyában, örömében. Hiszen nincs nagyobb boldogság egy édesanya életében, mint ha gyermekeit boldognak látja, ha eléri unokái, dédunokái születését.
Gondoljunk hát rájuk ezen a vasárnapon különös szeretettel, imádkozzunk értük mindig, s kérjük a Jóistent, hogy sokáig velünk lehessenek!
Demkó Ferenc
tiszacsomai parókus
