Köszönjük, Erzsike néni
Négy évtized a pedagógiai pályán
Egy családtag, barát vagy közeli ismerős elvesztése mindig fájdalommal jár, mély sebet hagy szívünkön-lelkünkön. Csakúgy, mint egy számunkra kedves pedagógus távozása. Nemrég ismét szegényebbek lettünk egy nagyszerű emberrel. Élete 67. életévében elhunyt Brenzovics Erzsébet történész, pedagógus. Hirtelen távozása mindnyájunkat megdöbbentett, hisz úgy tartottuk, szüntelen optimizmusa, szellemi frissessége és élni akarása még sokáig képes közöttünk tartani Őt.
Közel egy éve arra kértem Erzsike nénit, alkalomadtán meséljen életútjáról, a maga mögött hagyott évek pedagógiai tapasztalatairól. Fájdalmamra, ez a beszélgetés immár örökre elmaradt, ma már nem vele, csak róla beszélgethetek a hozzá közel állókkal.
Brenzovics Erzsébet 1933-ban született Zápszonyban. 1947-ben fejezte be az akkor hét évfolyamos helyi általános iskolát, majd a huszti tanítóképző magyar tagozatán folytatta tanulmányait és szerzett tanítói oklevelet 1951-ben. Beregszászban debütált a pedagógusi pályán, később Nagybégányban is tanított. 1953-ban nyert felvételt az Ungvári Állami Egyetem történelem szakára. Egy évvel később a Kaszonyi Középiskolába helyezték, ahol tíz évig tanított történelmet a fiataloknak.
– Erzsikével együtt kezdtük a pályát – emlékszik vissza Parászka Ágnes, a Kaszonyi Középiskola egykori magyartanára. – Már akkor látszott rajta, hogy igazi egyéniség és jó pedagógus válik belőle. Tanítványai nagyon szerették, sokan még harminc év távlatából is gyakran emlegetik. Erzsike mindig lelkes osztályfőnök volt, aki szívesen beszélgetett neveltjeivel és nem csak a tanulásról. Egykori diákjai mind megállták helyüket az életben, ember vált belőlük, a szó szoros értelmében.
A fiatal, de máris tapasztalt pedagógus a hatvanas évek elején került vissza szülőfalujába, amelynek általános iskolájában azután három évtizeden át tanított, s lett később igazgatóhelyettes. Emellett a falu társadalmi életének is fontos alakja volt. Szinte minden, a közösség érdekében létrejött kezdeményezés tőle eredt, általa vált valóra, legyen az egy út kikövezése, egy közös kút kialakítása, a falumúzeum létrehozása vagy éppen a község parkosítása.
– Én harminc évig dolgoztam együtt Erzsikével, aki valóban nagyon szerette a szülőfaluját és sokat is tett érte – mondja Tóth Ilona, a Zápszonyi Általános Iskola ma már nyugdíjas tanítónője. – Többek között alapító tagja volt a KMKSZ helyi alapszervezetének, 1989-ben az ő szervezésében ünnepeltük meg először március 15-ét. 1945 óta azon a napon lengett ismét magyar zászló a faluközpontban, és akkor énekeltük először szabadon a Himnuszt és a Szózatot...
Erzsike néni nemcsak az iskola falai között volt pedagógus, hanem mindig, mindenhol megtalálta a tehetséges, többre érdemes fiatalokat, hogy útmutatással szolgáljon, tartásra nevelje őket. Talán nincs olyan, a faluból kikerült értelmiségi, aki ne koptatta volna küszöbét, ne olvasta volna értékes könyveinek valamelyikét. Ajtaja, szíve, tudása mindig nyitva állt az emberek előtt. Talán azért is szerették és tisztelték annyian, mert mindenkiben képes volt meglátni a jót, az értékeset.
Ő maga is, élete utolsó pillanatáig értékeket közvetített és adott át: a szülőföld iránti szeretetet és hűséget, a magyar kultúra őrzését, pedagógiai szellemet és hivatástudatot, a tehetség iránti tiszteletet. Köszönjük, Erzsike néni.
P. Zs.