Szabó Lőrinc: Az első vers

Első versemet egy nyári napon

írtam, a hortobágyi vonaton.

Magam voltam. Dél. Tücskök. Vad meleg.

Durúzsoltak, álltak a kerekek.

Vártunk. Döcögtünk. Ett az unalom.

Ohatnál végigdőltem a padon,

úgy kábított már a tücsökzene

meg a sínek egyhangú üteme.

Így lesz ez Balmazig, Debrecenig?

Ásítoztam. Dúdoltam valamit,

valami zsongót: zsongott, kattogott

vonat és világ. S egyszer csak, ahogy

rakosgattam a ringó szavakat,

rímbe kattant bennem két gondolat.

Ez felébresztett, mint valami vicc.

Vers? Nagyot néztem. Hogy is volt csak? Így?

Egész jó játék. De fog menni? Ment!...

Felfrissülve értem el Debrecent.

Szabó Lőrinc Tücsökzenéjének százhetedik darabja Az első vers című költemény. Azért is fontos számunkra, mert a szerző ebben a versében nagyon pontos és hitelt érdemlő megállapításokat tesz a költői műalkotás létrejöttére. Itt Szabó Lőrinc, az érett költő emlékezik egy ihletett állapotára, arra a helyzetre, amikor a valós világ és a költői létezés egyetlen élményként jelent meg a számára. Annak is tanúi lehetünk – mi, olvasók –, miféle versformát öltött később az az első költői élmény.

Az első vers tehát: költemény a vers születéséről. Különös hangulatba emel minket: élvezettel olvassuk a sorokat, és a vonatozás közben fellelt hangulatnak a valóságosságára is élvezettel ébredünk rá. Holott tudjuk, ezek csak szavak, mégis olyan valós hangulatba emelnek minket, amelyben mindennél jobban megértjük a költészet lényegét; azt a törékeny és mégis valós világot teremtő pillanatot, amikor rímbe kattan bennünk két gondolat.

Penckófer János