Ady Endre: Hajó a ködben
Ködben ül a Tátra orma,
Ködben a paloták tornya
És itt és ott, néha-néha
Lobban egy picike fény
És megfeszül a vitorla.
Magyar tenger ez a tenger,
Vésszel, köddel, gyötrelemmel
Szeljük árját néhány százan:
Jaj, vajon mi lesz velünk?
Nincsen itt part, nincsen ember.
És hajózunk, szállunk, szállunk,
Sohase lesz megállásunk:
Egy köd-ország Magyarország
S hogyha Új jön, újra köd,
Köd előttünk, köd utánunk.
Valamikor ki kell kötni,
Valaminek kell már jönni,
Valahára mutassuk meg:
Ágyúk vannak a hajón
S az ágyúk tudnak dörögni.
A Hajó a ködben jellegzetes Ady Endre-vers. Aki rokonságot fedez föl e költemény, és például Az eltévedt lovas között, az nemigen fog mellé. Abban az Ady-versben is ott a kísértetiesség, a lezárt szemhatár, a kilátástalanság. Ahogy Az eltévedt lovasban a lovas jelképezi az egész magyarságot, úgy ebben a versben a hajó. Ám e hajó még nem minden; ehhez hozzátartozik a köd is. E kettő együtt alkotja a magyarságot.
Kísérteties közeget érzékelünk: hiányzik a part, hiányzik az ember, és hiányzik az „Új”, ami sok minden lehet: hír, kiemelkedési lehetőség, „part”, remény. Ha meg is jelenik nagy néha az „Új”, azonnal „köd” vonja körül, kilátástalanság. „Egy köd-ország Magyarország” – így foglalja össze a harmadik versszak, hogy aztán a záró szakaszban hangot kapjon a sóvárgás. De a „valamikor”, „valami”, „valahára” háromszori sorkezdet ebben a strófában is bizonytalanságról tudósít. A társtalan és rokontalan lét önmagába záródó kilátástalansága miatt a hajón lévő ágyúk dörgését nem lehet harciasságnak értelmezni, hanem inkább életjel-adásnak, segélykérésnek…
Penckófer János