A „nagy fehér garabonciás”
Az indonéz szigetvilágtól nyugatra, az Egyenlítőtől alig délebbre egy 785 ezer négyzetkilométer kiterjedésű, körvonalaiban leginkább egy óriási madárra emlékeztető, hosszan elnyúló, hatalmas földdarab partjaira gördülnek ki a Csendes-óceán hófehér tajtékot hányó mélykék hullámai. A vadul burjánzó esőerdőkkel borított szárazulat belsejében négy–öt kilométeres magasságokba emelik hófödte fejüket a földségen végighúzódó hegyláncok legmagasabb csúcsai, míg a délnyugati síkvidéken roppant mocsarak vízpárája száll az ég felé. Ez Új-Guinea, Földünk második legnagyobb szigete, melynek állattani, növénytani és néprajzi feltárásában úttörő szerepet játszott egy magyar kutató, Bíró Lajos.
Egy természettudós, akiből majdnem asztalosmester lett
Hősünk 1856. augusztus 29-én látta meg a napvilágot az észak-erdélyi, Szilágy megyei Tasnádon, egy szerény anyagi körülmények között élő asztalos, Bíró Lajos és felesége, Kapusi Ágnes hatodik, utolsó gyermekeként. Édesapja úgy tervezte, hogy legkisebb fia is folytassa az ő mesterségét, s a kis Lajoska, felcseperedvén, minden bizonnyal a gyalupad mellett élte volna le az életét, ha szülőfaluja hatosztályos református elemi iskolájába nem neveznek ki egy fiatal, igen képzett, és kiváló pedagógiai érzékkel rendelkező tanítót, Török Ferencet, aki nagy kedvvel oktatta természetrajzra nebulóit, s olyannyira megszerettette ifj. Bíró Lajossal az állatok és a növények életét, hogy a kisfiú egy életre „eljegyezte magát” az élővilág tanulmányozásával. A tanító még a rovarok és a madarak preparálására is megtanította tehetséges tanítványát, s bár édesapja még az elemi iskola befejezése után is arra hajlott, hogy asztalost farag a fiából, Török Ferencnek végül is sikerült meggyőznie őt, hogy ne hagyja elveszni kisfia tálentumát, s taníttassa tovább gyermekét. A kis Bíró Lajos így került a Zilahi Református Kollégiumba, ahol a biológiai, illetve az etnográfiai ismeretek elsajátítása közben felébredt benne a vágy, hogy kutassa a trópusok egzotikus rovarvilágát, illetve a kőkorszaki körülmények között élő őserdei bennszülöttek életét. Ám tisztában volt családja szűkös anyagi lehetőségeivel, így úgy tervezte, hittérítőként jut el a távoli tájakra, s a debreceni, majd a budapesti teológián folytatta tanulmányait. Többször is jelentkezett misszionáriusnak, ám beadványait sorban elutasították, ezért helyettes tanári állást vállalt Rákospalotán, majd a Kecskeméti Református Kollégiumban, ahol természetrajzot tanított, a szünidőkben pedig rovartani gyűjtéseket végzett a Felvidéken, Erdélyben, Kecskemét környékén, az Al-Dunánál, valamint Horvátországban, a Velebit-hegység környékén.
Elsőként tanulmányozta a barlangok élővilágát, felfedezve az örökös sötétségben élő, elcsökevényesedett látószervű vakbogarakat, s ugyancsak ő volt az első kutató, aki lencsevégre kapta ezt a különös, földalatti világot, miközben órákig kuporgott a barlangot megvilágító acetilénlámpa mellett, az exponálásra várva, ám fáradozásai nem voltak hiábavalóak, mivel felvételei – a korabeli fényképészeti technikához mérten – igen jókra sikeredtek. Egyik kutatóútja viszont csaknem az életébe került, a dél-erdélyi Bélaréka patak szurdokában ugyanis a könyökénél megmarta egy szarvasvipera, s mivel semmiképp sem tudott a sebesült testrészhez férkőzni, hogy kiszívja a sebekből a vért, megitta a preparáláshoz használt, a patak vizével felhígított, tiszta szeszt, majd futásnak eredt a legközelebbi emberi lakóhely felé. Az egyik barlangnál viszont elhagyta az ereje, elájult, s három napig feküdt ott eszméletlenül. Pásztorok találtak rá, akik a közeli Herkulesfürdőre vitték, ahol rendbe hozták. Végül is a kígyóméreg hatását csökkentő szesz mentette meg az életét.
A „meriengien”
Hazai kutatásai közben sem mondott viszont le nagy tervéről, a trópusi élővilág tanulmányozásáról, ám már a 38. életévét is betöltötte, mire eljuthatott az Egyenlítő vidékére. 1895-ben, a távoli Új-Guineában, maláriás roham végzett a mindössze 14 hónappal korábban odaérkezett, a sziget faunáját feltárni akaró, ugyancsak erdélyi születésű, fiatal magyar kutatóval, Fenichel Sámuellel. A Királyi Magyar Természettudományi Társulat emlékülést tartott a rövid idő alatt is jelentős tudományos anyagot hazajuttató zoológus tiszteletére, hangsúlyozva, hogy munkáját folytatni kell, a rendezvényen részt vevő Bíró Lajos pedig elhatározta, hogy az elhunyt nyomdokaiba lép. Dr. Chyzer Kornél rovarkutató, miniszteri tanácsos, valamint a neves polihisztor, Herman Ottó támogatásával sikerült meggyőznie a Magyar Nemzeti Múzeumot, hogy bízzák meg egy új-guineai kutatóúttal. Az intézmény az induláshoz szükséges tőke előteremtése végett megvásárolta Bíró 20 ezer darabból álló rovargyűjteményét, s szerződést kötött vele, hogy a hazaküldött természet- és néprajzi tárgyak fejében támogatást nyújt a további gyűjtésekhez is. Így a kutató egy 42 napig tartó, tengeribetegséggel „fűszerezett” hajóút eredményeként, 1896. január 1-jén végre a nagy sziget földjére léphetett.
Új-Guineán abban az időben három gyarmatosító hatalom osztozott: nyugati felét az indonéz szigetvilágot uraló hollandok, délkeleti részét az angolok, északkeleti vidékeit pedig – Német Új-Guinea, más néven Kaiser-Wilhelmsland (Vilmos Császár Földje) néven – a németek kolonializálták. Bíró Lajos a német gyarmat fővárosában, az Astrolabe-öbölben fekvő Friedrich Wilhelmshafenben (ma Madang) lépett partra, felfogadott egy bennszülött szolgát az elejtendő állatok szállítására, s nekivágott a kutatásnak, amit igencsak megnehezített a rettegett betegség, a trópusi malária. A kór ellen állandóan szednie kellett a kinint, 6–8 grammot naponta, egy lázroham alkalmával pedig csak a szintén a szigeten tartózkodó s a betegséget tanulmányozó világhírű német kutatóorvos, a később Nobel-díjjal kitüntetett Robert Koch mentette meg az életét. Ráadásul a partvidéktől az őserdőig irdatlan mocsarakon kellett átvergődnie, ahol rajokban támadtak a betegséget terjesztő szúnyogok, s Bíró csak úgy tudott valamelyest védekezni ellenük, hogy glicerines zsírral kente be a bajusza és jókora szakálla által szabadon hagyott orrát, homlokát, mely kenőcs a bőrét is óvta az egyenlítői nap perzselő sugaraitól.
Előbb a gyarmati székhely mögött emelkedő Hansemann-hegység lejtőin dolgozott, azután csónakba szállva, az őserdei folyókon felevezve, mind mélyebbre merészkedett a vadonba, később pedig eljutott a 600 kilométerrel nyugatabbra fekvő Berlinhafenbe is, majd mélyen behatolt a sziget belsejébe. S a hüllők, kétéltűek, fémesen fénylő egzotikus rovarok mellett egyre több aranybóbitás, hófehér tollazatú kakadu, csodálatosan kék színű, fejbúbján pompás tollkoronát viselő koronás galamb, valamint egyéb trópusi madár gazdagította a szépen gyarapodó gyűjteményt. A kipreparált állatokra viszont nagy veszélyt jelentettek a mindenütt, így a kutató otthonában is hemzsegő hangyák, melyektől csak úgy tudta megóvni a preparátumokat, ha erősen benaftalinozta azokat.
A kőkorszaki szinten élő és az állatokat csak élelemszerzés céljából levadászó, babonás pápua-őslakók, persze, nem tudták mire vélni, miért ejti el Bíró a kígyókat, a békákat, a rákokat, a madarakat, ha a megevésük helyett bedobozolja a zsákmányait, s mivel azt hitték, mindezzel csak meg akarja babonázni őket, meriengiennek nevezték el a kutatót, ami édes anyanyelvünkön afféle garabonciást jelent. Nemsokára viszont nagyon is jó viszony alakult ki a tudós és a bennszülöttek között.
Őserdei döntőbíráskodás – nem várt eredménnyel
Honfitársunk szerette volna jobban megismerni a pápuák életét, ezért elsajátította a közelben élő őslakók nyelvét, s önmagával egyenértékű embereknek tartva őket, természetes kedvességgel közeledett hozzájuk, emellett, persze, az apróbb ajándékokról (fejszékről, késekről és egyebekről) sem feledkezett meg, így egészen összebarátkozott velük. Az egyik törzsfőnök például egyenesen „nagy disznónak” titulálta, ami a bennszülöttek szóhasználatában óriási dicséretnek számít, mivel a derék embert a finom, ízletes húsú házi sertéshez hasonlítják. Egy ízben pedig két falu arra kérte fel, hogy döntőbíróként tegyen igazságot a határvitájukban, s miután az ítélettel mindkét fél megelégedett, este – két harcos kíséretében – egy pápua lány jelent meg a szállásául kijelölt kunyhóban, majd a férfiak elmagyarázták, hogy az igazságos döntés jutalmaként egy kellemes éjszakát tölthet a fiatal nővel. Bíró egészen zavarba jött, s csak nehezen sikerült megértetnie velük, hogy az ő hazájában nem szabad tiszteletdíjat elfogadni a döntőbíráskodásért…
Az őslakókkal kiépített jó kapcsolatai révén rengeteg használati eszközzel, illetve kultikus tárggyal, faszoborral gazdagította néprajzi gyűjteményét, emellett megörökítette a bennszülöttek életmódját, dalaikat, zenéjüket, táncaikat, szokásaikat. S az európai kutatók közül elsőként készített fényképeket – méghozzá nagyon is jó minőségűeket – az akkor még őseredeti állapotukban leledző pápuákról, otthonaikról, kultikus építményeikről – az ún. szellemházakról –, valamint falvaikról, s olyan közel került hozzájuk, hogy be is nősült egy bennszülött családba. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy jó sorsa barátságos, nem agresszív törzsekkel hozta össze.)
Mivel a malária kezdett elhatalmasodni felette, 1901. december 27-én búcsút vett Új-Guineától, valamint pápua feleségétől, aki úgysem tudott volna beilleszkedni a számára teljesen idegen európai környezetbe, s egy ausztráliai kitérő után – melynek során tanulmányozta a kontinens délkeleti részén húzódó Kék Alpok rovarvilágát – irányt vett a vén Európa felé. 1902. augusztus 27-én érkezett meg Budapestre, 200 ezer preparátummal gazdagítva a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárát, gyűjteménye pedig 2400, addig ismeretlen állatfajt tartalmazott, melyek közül 250 faj és 17 állatnem őrzi Bíró Lajos nevét. Emellett 130 új növényfajt is ő fedezett fel a tudomány számára, míg a Magyar Néprajzi Múzeum 5600 kiállítási tárggyal bővült általa, így a világ egyik leggazdagabb új-guineai gyűjteményét mondhatja a magáénak, mely nagysága, koraisága, pontos adatolása, a mellékelt részlétes feljegyzések, valamint a jelentős számú fényképfelvétel miatt nemzetközileg is egyedülállónak számít.
Új-Guinea után
Mivel nem rendelkezett megfelelő tudományos szakképzettséggel, a merev múzeumi szabályok miatt csak tiszteletbeli múzeumi őri állást kapott a Magyar Nemzeti Múzeum Állattárában, gyűjteménye rendezgetése mellett pedig a következő években további rovartani gyűjtéseket végzett Tuniszban, Görögországban (konkrétan Krétán), Kis-Ázsiában, valamint Bulgáriában, a Biliszky-Monasztir vidékén. Új-Guineába is szeretett volna még visszatérni, ám ez a terve – a dél-amerikai expedícióéhoz hasonlóan – sohasem valósult meg. Eltemetett vágyait talán némileg kompenzálta, hogy a Szegedi Ferenc József Tudományegyetem (ma: Szegedi József Attila Tudományegyetem) 1926-ban díszdoktorrá avatta. 1931. szeptember 2-án hunyt el Budapesten, s a Kerepesi-úti temetőben helyezték örök nyugalomra, a főváros által felajánlott díszsírhelyen.
Lajos Mihály