A „népművészet” remekei
Fejlődő világunkban szinte alapkövetelmény az akadálymentesítés. Kis hazánkban is egyre többet „botlok” ilyen építményekbe, melyek elvileg mozgássérült honfitársaink akadálymentes közlekedését szolgálják, valójában azonban ékes példái elmélet és gyakorlat fényévekben sem mérhető távolságának. És most nem az elővárosi közlekedést bonyolító 60 éves vonatokra való feljutásra gondolok, s egyéb nagy költségeket felemésztő projektekre, csupán arra a két lépcsőfok közötti szintkülönbség áthidalására, mely egyeseknek olyan „érdekesre” sikerült.
A legelterjedtebb megoldás receptje a következő: végy két U alakú vasszelvényt, tedd egymástól tetszőleges távolságra úgy, hogy áthidalja a lépcsőfokokat. Nevezd el mozgássérült-feljárónak, és nézd meg, hogyan próbál rajta feljutni egy kerekesszékbe kényszerült ember. Döbbenetesen hangzik? Nos, a valóságban nem is egy ilyen létezik.
Ha véletlenül passzol a nyomtáv, akkor másszon át a virágon!
Aztán ott vannak a síkos csempével burkolt, hegyesszögben emelkedő rámpák. Egy-egy ilyen feljárón magam is jól elsiklottam volna, ha nem figyelek oda. Azt már elképzelni is nehéz, hogyan jut fel rajtuk a magasba egy mozgásában korlátozott ember, főleg ha a fagyos tél is fokozza a körülményeket.
Lehetne még sorolni a vicc kategóriában versenyző rámpákat, van, amelyikre a bejárati ajtó nyílik, de olyan is előfordul, amelyik a falnak vezeti az embert. S mielőtt azt gondolnánk, nem is létezik már példa a jó kivitelezésre, érdemes megemlíteni, hogy például Csap, Munkács és Ungvár állomásain igencsak jól oldották meg az akadálymentesítést. De egy záhonyi példa is jól mutatja, hogyan lehet a magasabb helyekre is biztonsággal feljuttatni a mozgáskorlátozottakat.
jt
