Egy kárpátaljai antilopvadászata a fekete kontinensen

Legtöbb kárpátaljai vadásztársunk az afrikai szafari élményét legfeljebb Kittenberger és Széchenyi könyvei által tudja megélni, és az utolsó oldalak után legfeljebb sóhajt egyet: „No, oda se jutok el…” Vannak viszont, akik nem hajlandóak lemondani a gyermekkori álmokról-vágyakról, és tűzön-vízen keresztülviszik azokat. Ilyen vadászember Illés Sándor nagypaládi barátunk is, aki néhány éve Namíbiában egy antilopvadászat során szeretett bele a fekete kontinensbe. Sándorunk akkor megtette a kezdő Afrika-vadászok első lépését, hiszen tapasztalatokat gyűjteni a teljesen európai stílusú és veszélytelen namíbiai viszonyok között lehet legjobban. A „vadászbogár” (ezt a nyavalyás rovart mind jól ismerjük, ott ül a „zöldkalapos” fülében, és folyamatosan azt percegi: vadászni kellene menni) viszont nem hagyta békén. Addig duruzsolt a fülébe, míg megszületett a döntés: a legendás afrikai veszélyes vadfajok közül – sok régi vadász által legveszélyesebbnek tartott – kafferbivallyal méri össze szerencséjét és vadásztudományát. Mégpedig nem valami szépen gondozott vadaskertben, hanem igazi ősvadonban!

A lehetőségre 2020 decemberéig kellett várnia, amikor a Covid-járvány miatt az afrikai vadászterületeken nagyon megritkultak a vendégvadászok, és ezért a területgazdák kedvezményesebbnél kedvezményesebb vadászcsomagokkal próbáltak új vendégekre szert tenni. Ezt használta ki Sándor, és néhány Szabolcs-Szatmár-Beregmegyei barátjával belevágtak egy hamisítatlan kafferbivaly-vadászatba Mozambik egyik legvadabb vidékén, a Zambézi-delta mocsaras-szavannás vadonjába.

– Az expedícióra múlt év decemberében került sor – meséli az ugocsai Afrika-vadász – amikor a Mátra-Hunting Kft. szervezésében belevághattunk a nagy kalandba. A vadászatszervező nagyon profi módon intézte a jogi és egészségügyi szervezést, így végül december 2-án landolt gépünk a mozambiki Beirában, Sofala tartomány fővárosában. Itt a vám- és útlevélkezelést követően azonnal „átnyergeltünk” egy Cesna „bozótrepülőre”, amivel jó egyórányi repülőút után értünk a Marromeu Vadvédelmi Területre. Marromeu 1500 négyzetkilométer kiterjedésű, ráadásul szárazföldön nagyon nehezen megközelíthető, igazi ősvadon. A terület magasabb fekvésű részeit füves szavannák borítják, de nagyon sok ősmocsár is található arrafelé. Hamisítatlan „régi Afrika” atmoszférája van a vidéknek.

– Hogyan vadásztatok és milyen felszerelést használtál?

– Terepjárókkal és gyalogosan cserkeltünk, ami hatalmas élmény volt. Fegyvert viszont nem vittem magammal, ugyanis nem rendelkezem az afrikai veszélyes vadak vadászatához előírt nagyteljesítményű puskával. A helyszínen bocsájtottak rendelkezésemre egy cseh gyártmányú, 375 Holland and Holland kaliberű fegyvert, melyre egy rossz szavam nem lehetett, mert igencsak „egyenesen hordott” a kezemben. Első nap rögtön sikerült is bebizonyítani, hogy az ugocsai-beregi vadászok nem bodzapuskával lövöldöznek. Egy szép, középkorú bivalybikát lőttem vele.

– Hogyan történt?

– Zsoldos Attila vadásztársammal és helybeli kísérőinkkel cserkeltünk, mikor Attila elejtette első vadunkat, egy kiváló trófeát hordozó kafferbikát. Lövésére viszont felriadt a közelben egy kb. 60 tagú bivalycsorda, amelyek viszont a durranást követően gyorsan megnyugodtak, nem menekültek. Itt szeretném megjegyezni, hogy a területen már ez mutatta, hogy a vad nincs agyonzaklatva, mert a csapat egyik lőhető bikája hamarosan kemény nézeteltérésbe keveredett egy fiatalabb „trónkövetelővel”, a bivalyok nem rohantak világgá a puskalövéstől.

A két, egyenként mintegy egy tonna súlyú, ősállat belemelegedett a küzdelembe, így kísérőmmel 165 méterre meg tudtam közelíteni őket, és alapos megfontolás után elengedtem a lövést. Szabályos lapockalövéssel döntöttem el az idősebb bivalyt, de a kafferbika bizony nem európai vad! Dacára a mellkasába csapódó nagy kaliberű lövedéknek, bemenekült a csordába, és kezdetét vette egy jó félórás „tánc”. Hosszas és nagyon óvatos manőverek után aztán végre felhangzott az afrikai vadon legdrámaibb hangja: az élettől búcsúzó kafferbivaly halálbőgése! Végre megvalósult egy gyermekkori álom: elejtettem a legendás „big five”, az afrikai veszélyes ötök (oroszlán, leopárd, kafferbivaly, rinocérosz és elefánt) egyik derék tagját! A combközépig érő mocsárból persze nem volt egyszerű kiszállítani a húst és a trófeát, de bennszülött vadásztársaink abszolút profin oldották meg a feladatot.

– Hogyan folytatódott?

– Másnap antilopokra vadásztunk. Egy hartabeest (lichteninstein tehénantilop) és egy hatalmas galléros pávián basát lőttem. Így jött el december 14., amikor ismét bivalyokkal akadtam össze. Tanulva az első bivalyom meglövéséből, kissé odébb helyeztem a lövést, és sikerült is 180(!) méterről tiszta szívlövéssel elejtenem egy első bivalyomtól valamelyest gyengébb bivalybikát. Zsákmányom a golyó becsapódását követően viszont még átlőtt szívvel is futott vagy 50 métert – ezért mondták a régiek, hogy a támadó bivalybikát csak fejlövéssel lehet megállítani –, és egy hang nélkül eldőlt! Megmondom őszintén, büszke voltam a jól sikerült találatra, mert egyrészt nem szeretek felesleges kínokat okozni a vadnak, másrészt emlékezve az első bivaly meglövésére, nem sok kedvem volt valami „csiklandós” utánkereséshez. A jólsikerült bivalylövés örömére hazafelé még egy igen jó víziantilop-bikát lőttem. Következő alkalommal viszont kísérőim rábeszéltek egy elandra (jávorantilop), mivel ennek az antilopnak a legfinomabb a húsa. Noha trófeája nem volt valami kiemelkedő, fekete vadásztársaink nagyon szorgalmazták az elejtését, hiszen az elejtett vadak húsának nagy részét a helyi lakosság kapja meg. Namíbiában lőttem ugyan már elandot, de végül ráálltam a dologra és megérte. Nyílt szavannán, egy nagyon érdekes és tanulságos nyomkeresés és cserkészet során, 300 méterről – ami a „bivalylövő” 375-nek már nagy távolság szerintem, de nem lehetett közelebb lopakodni – lőttem meg a jávorantilop bikát, egy igen élvezetes, „izzasztó” vadászat során. Utolsó nap lőttem még egy közepes varacskos kant, és ezzel be is fejeződött mozambiki szafarink.

– Milyenek voltak a vadászat körülményei és mik a további terveid?

– Mivel december a déli féltekén a nyár közepe, iszonyú meleg volt. Általában csak hajnalban vadásztunk, mert 9-10 óra után már elviselhetetlen volt a 45 fokos hőség. A terület is érdekes, mert bizony sok helyen combig érő mocsárban kellett vadásznunk. Noha vadásztáborunk igen komfortosan volt berendezve, mégis sokkal embert próbálóbb egy ilyen szafari, mint Namíbia vagy Dél-Afrika. A fekete kísérővadászok is roppant hozzáértőek, bár azt sem hallgathatom el, hogy nagy színészek és diplomaták, akik nagyon ügyesen beszélik rá egy-egy vadra az embert. Egyetlen negatívumként azt tudom mondani, hogy valamennyien elkaptuk a homokiatka-fertőzést, ami olyan viszketést okozott, hogy legszívesebben kibújtam volna az összekarmolt bőrömből. Még jó, hogy ennek az élősdinek nem tetszett az európai tél és hazatértünk után nyomtalanul elmúltak a tünetek.

Ami pedig a továbbiakat illeti, szeretnék visszatérni a Zambézi-deltába egy krokodil- és vízilóvadászatra. Ezekre a mocsári fajokra ugyanis az esős évszak (a mi nyarunk) idején érdemes vadászni, mi meg ugye pont a mozambiki száraz periódus idején voltunk kinn. Remélem, egyszer ezt is nyélbe tudom majd ütni, és akkor majd mesélek arról a szafariról is.

Matúz István