József Attila: Szép, nyári este van

Szép, nyári este van.

Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak,
Gyárak ijedten vonítanak,
Kormos tetőket kormoz az este,
Rikkancs rikolt ívlámpák alatt,
Kocsik szaladgálnak összevissza,
Villamosok csengetnek nagy körmenetben,
Transzparensek ordítják, hogy: vak vagy,
Mellékutcákba ballagó falak
Visszalobogtatják a plakátot,
Előtted, mögötted, mindenfele – látod –
Plakátarcú emberek rohannak
És – látni – a nagy háztömbök mögött
Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva
Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva
Emberlajtorján másznak magosra
Emberek
S a dühödt körutak nyakán
Kidagadnak az erek,
Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok,
A hazatartó munkások lassú lépéseit,
Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian,
Akiknek már semmi dolguk sincs a földön.
Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását
És odábbról csámcsogását egy parasztnak,
Aki szomszédja kaszálójából
Épp most nyúz le egy jó darabot.
Hallok mindent, aki hallgatok.
Kolduscsontokban nyöszörög a szú,
Körülszimatolnak asszonyok,
De én nagyon messziről jöttem,
Kiülök szíves küszöböm elé
És hallgatok.

Szép, nyári este van.

Nyilvánvaló, hogy ezt a korai – 1924-ből való – József Attila-verset is többféle módon lehet magyarázni. De megközelítéseinek-magyarázatainak egyike sem mellőzheti a benne lévő szembeötlő kontrasztot. Annál inkább így van ez, hogy a költemény kiemelt első és utolsó sora – a „Szép nyári este van” – megegyezik a költemény címével.

A „szép nyári este” abban a kontrasztban tárul fel, amit e címmé is megtett rövid kijelentés részeként mond el a költemény gerince: ez a nagy, összefüggő, egyetlen versszaknak is tekinthető gondolatsorjázás.

A „szép nyári estének” fontos része a nagyvárosi forgatag, a karneválszerű, sőt káoszt idéző sürgés-forgás, nyüzsgés, melynek kétségkívül legmegrázóbb része az, amikor szerzőnk „Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva / Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva / Emberlajtorján” „magosra mászó emberekről” ír.

Ennek a nagyvárosi galád forgatagnak viszont része a paraszti világ cudarsága is. Szerzőnk igazából ezt a két hitványságot állítja szembe azzal, aki „mindent hall, de hallgat”. És hogy az ellentét még élesebb legyen, hát egyes szám első személyben fogalmaz a költő: „Körülszimatolnak asszonyok, / De én nagyon messziről jöttem, / Kiülök szíves küszöböm elé / És hallgatok.” A „küszöb” „szíves” jelzője az, ami betetőzi a kontrasztot...

            Penckófer János