Egy reformkommunista politikus reformtörekvései
Aki át akarta építeni a Szovjetuniót
A XX. század egyik legmeghatározóbb államférfijaként vonult be a történelembe. Idealista kommunista volt, aki őszintén hitte, hogy a társadalmi-politikai élet demokratizálásával, gazdasági reformokkal és a tagköztársaságok közötti viszony új alapokra helyezésével demokratikus államszövetséggé alakíthat át egy totalitárius berendezkedésű birodalmat. Terve kudarcot szenvedett, ám politikája megannyi pozitív hozadékot is vont magával. Ő volt Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) utolsó főtitkára, a Szovjetunió első és egyben utolsó elnöke.
1931-ben, a dél-oroszországi Sztavropoli területen, Privolnoje községben látta meg a napvilágot egy parasztcsalád gyermekeként. 1955-ben elvégezte a Moszkvai Lomonoszov Egyetem jogi szakát, majd 1966-ban levelezői szakon agrár-közgazdászi diplomát is szerzett a Sztavropoli Mezőgazdasági Főiskola közgazdasági karán. Közben belépett a pártba, ahol gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1971-ben beválasztották a Központi Bizottságba, három év múlva a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának a tagja lett, 1979-ben beválasztották az SZKP Politikai Bizottságába, 1985. március 11-én pedig – Konsztantyin Csernyenko pártfőtitkár halála után – ő lett a párt új főtitkára. Ugyanebben az esztendőben indította be első, egészen 1991-ig futó reformját az óriási arányokat öltött, komoly társadalmi problémákat okozó alkoholizmus visszaszorítására, és sikerült is elérnie, hogy 60 százalékkal csökkent az alkoholfogyasztás, illetve a bűnözés, javult a társadalom egészségi állapota, növekedni kezdett a várható élettartam, és megemelkedett a termékenységi ráta: jelentős mértékben nőtt a születések száma.
1986-ban aztán Gorbacsov megindította peresztrojka (átépítés) néven elhíresült átfogó gazdasági reformprogramját. Ennek keretében – többek között – 1988-ban hatályba lépett a gazdasági társaságokról szóló törvény, mely engedélyezte a magántulajdont a külkereskedelemben, a szolgáltatásban, a kézműiparban. Ezt követően nagyszámú magánétterem nyílt, megannyi kisiparos indította be a vállalkozását, s az állami mamutcégek háza táján is új szelek kezdtek fújdogálni, például több független vállalkozás kezdte meg tevékenységét az Aeroflot állami légitársaság bázisán, melyek később magán-légitársaságokká alakultak át. Az állami vezetés pedig külföldi tőke bevonására is bátorította a magáncégeket. Ám miközben a radikális reformerek túl lassúnak találták a gazdaság átalakításának az ütemét, addig a keményvonalas kommunisták túl mélyen hatóknak tartották, és ellenezték a reformokat. Az önállóan gondolkodni, cselekedni nem tudó, nem akaró, a merev tervutasításos rendszert megszokott közép- és alsószintű gazdasági vezetők pedig szintén a reformprogram kerékkötőivé váltak.
A peresztrojka mellett Gorbacsov 1988-ban meghirdette a glasznoszty (nyíltság) politikáját is, hogy a közélet valóban közélet legyen, ami a nyilvánosság előtt zajlik. A társadalmi demokratizálódást szolgálta a szólásszabadság életbe léptetése, valamint a sajtó ellenőrzésének szinte teljes eltörlése, majd a cenzúra végleges felszámolása. A kormányzat pártirányításának a csökkentése végett éppen a pártfőtitkár kezdeményezésére jött létre – a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa mellett – egy új törvényhozó testület, a Népképviselők Kongresszusa (Duma), mely az 1989 tavaszán megtartott választások során állt fel, majd azonnal beválasztotta képviselőit a Legfelsőbb Tanácsba. Párttagok mellett immár pártonkívüliek is bekapcsolódhattak, s be is kapcsolódtak a politikai életbe. És mivel mind a Duma, mind a Tanács üléseit élőben közvetítették, mind szélesebb körben kezdtek terjedni a reformeszmék, egyúttal erősödött a demokratikus átalakulást követelők tábora. S ekkor tért vissza a közéletbe a Moszkvai Városi Pártbizottság éléről eltávolított, párttagságáról le is mondó Borisz Jelcin, aki Gorbacsov legjelentősebb radikális reformer ellenfele lett, majd 1990-ben az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság Elnöki Tanácsa elnökévé választották.
De visszatérve 1988-hoz… Ebben az évben jelentette be Gorbacsov, hogy szakít azzal a korábbi szovjet gyakorlattal, melynek jegyében a Szovjetunió újra és újra beavatkozott a szovjet blokk országainak a belügyeibe, s kőkeményen fellépett minden demokratizálódási, illetve függetlenedési törekvés ellen, ahogy arra sor került 1952-ben a kelet-németországi rendszerellenes tüntetések, 1956-ban a magyar forradalom és szabadságharc, 1968-ban pedig a prágai tavasz elfojtásakor. A reformer pártfőtitkár döntése viszont kedvező külpolitikai helyzetet teremtett ahhoz, hogy 1989-ben forradalmak vagy békés átmenetek révén Kelet-Németországban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Lengyelországban, Romániában, valamint Bulgáriában felszámolják a kommunista diktatúrát.
S még maradva a külpolitikánál… Mivel Ronald Reagan amerikai elnök az 1980-as évek elején felpörgette a fegyverkezési versenyt, a szövetséges Szaúd-Arábiával együttműködve pedig levitték a kőolaj világpiaci árát, az Egyesült Államok gazdaságilag megroppantotta a Szovjetuniót, amihez az is nagyban hozzájárult, hogy a ’80-as években a szocialista gazdasági rendszer teljesítőképessége végéhez ért. Gorbacsov kénytelen volt elismerni a Szovjetunió hidegháborús vereségét, egyúttal viszont igyekezett jó politikai és gazdasági kapcsolatokat kialakítani a nyugati országokkal. A belpolitikában viszont sűrűsödtek a problémák. A gazdasági reform elakadt, s amellett, hogy a szovjet pártfőtitkár egyidejűleg volt kénytelen küszködni mind a demokratikus átalakulás radikális képviselőivel, mind a keményvonalas kommunistákkal, szembe kellett néznie a társadalom demokratizálódása, a tabutémák megszűnése során felszínre került nemzetiségi ellentétekkel, több tagállam függetlenségi törekvéseivel.
Kazahsztánban már 1986-ban tüntetésekre, zavargásokra került sor. 1988-ban a Sztálin által Azerbajdzsánnak „ajándékozott” ősi örmény és örmény többségű jellegét is megőrzött Hegyi-Karabahban nemzetiségi konfliktus robbant ki az Örményországhoz való csatlakozást követelő örmények és az ellenük fellépő azeriek között. 1989-ben Üzbegisztánban robbant ki erőszak az üzbégek és a meszheti törökök között. Ugyancsak 1989-ben függetlenséget követelő tüntetésre került sor Tbilisziben, amit a Kaukázusi katonai körzet parancsnokának az utasítására brutálisan vertek le a szovjet egységek. A balti köztársaságokban különösen nagy erővel lángoltak fel az önállósodási törekvések. 1988-ban Észtország, a következő évben pedig Lettország és Litvánia is kikiáltotta a függetlenségét. 1990-ben Örményország megerősítette jogát az uniós jogszabályok megvétózására, s ezzel megkezdődött „a jogszabályok harca” a tagköztársaságok és a központi kormányzat között. E harc során aztán Oroszország, illetve Ukrajna egyaránt kinyilvánította saját jogszabályainak a szövetségi jogszabályokkal szembeni fensőbbségét. De a központi szervezetek között is feszültségek támadtak. A Duma eltörölte a szovjet alkotmány 6. paragrafusát, mely biztosította, hogy az SZKP-nek kizárólagos joga van az unió politikai életének az irányításához. A kormány pedig kiszorította a Szovjetunió vezetéséből a pártot, melynek pozícióit tovább gyengítette, hogy a Legfelsőbb Tanács által a Szovjetunió elnökévé megválasztott Gorbacsov teljesen megszüntette a tömegkommunikációs eszközök pártfelügyeletét. Az unió már nem volt pártállam, emellett a szocialista gazdaság lebontása is napirendre került, az elnök előterjesztette a piacgazdaságra való áttérés akciótervét.
1991 januárjában és februárjában aztán ismét függetlenségi tüntetések robbantak ki a balti köztársaságokban, s ekkor került sor a vilniusi tévétoronynál lezajlott véres eseményekre, melyek során a helyi KGB és a hadsereg egységei Gorbacsov tudta és beleegyezése nélkül erőszakot alkalmaztak a tüntetőkkel szemben. Ekkor már a Nyugat is támogatni kezdte a litvánok önállósodási törekvéseit, a szovjet elnök pedig hajlani kezdett a balti köztársaságok elengedésére. Viszont még tett egy kísérletet a Szovjetunió egyben tartására: önkéntes alapon megszerveződő államszövetséggé akarta átalakítani a fegyverrel egybevert birodalmat. Márciusban meg is tartották az unió átalakításáról kiírt össz-szövetségi népszavazást, melyen a választópolgárok 76,4 százaléka támogatta az átalakítási tervet. Legalábbis kilenc tagköztársaságban. A balti országok, Grúzia, Örményország és Moldova ugyanis nem vett rajta részt. Ezt követően Gorbacsov és a részt vevő kilenc köztársaság vezetői nyilatkozatot adtak ki az új uniós szerződés kidolgozásának a felgyorsításáról, majd augusztusban alá is írták volna azt. Ám az aláírás előtt a párt és a hadsereg keményvonalas vezetői államcsínnyel próbálták megakadályozni ezt a lépést, és vissza akarták állítani a peresztrojka előtti állapotokat. Az augusztus 19–21-i puccskísérlet azonban elsősorban Jelcin ellenállása miatt elbukott, a krími dácsájában házi őrizetbe vett Gorbacsov visszatért Moszkvába, eljárást indított a puccsisták ellen, lemondott pártfőtitkári tisztségéről, feloszlatta és betiltotta az SZKP-t. Ám a puccsisták elérték, hogy az említett szerződés aláírása helyett a tagköztársaságok sorban kinyilvánították, miszerint kilépnek a Szovjetunióból. December 25-én Gorbacsov lemondott az elnöki tisztségről, és a következő napon a Szovjetunió formailag is megszűnt létezni.
A volt államfő azonban a későbbiekben is részt vett az orosz politikai életben, szociáldemokrata pártokat alapított, véleményt formált orosz és világpolitikai kérdésekben. Majd 2022. augusztus 30-án, 91 éves korában ő is elindult a minden élők útján...
Lajos Mihály