A második tatárjárás

Amikor eleink visszavágtak Muhiért

Az 1241–1242-es tatárjárás szinte beleégetődött kollektív történelmi tudatunkba, ami a katasztrofális muhi vereségnek, illetve Magyarország sem emberéleteket, sem anyagi javakat nem kímélő borzalmas végigpusztításának „köszönhető”. Annál kevésbé ismert a nagyközönség előtt a mintegy négy évtizeddel későbbi második tatárjárás, pedig az elsővel ellentétben eleink ekkor sikeresen megvédték hazánkat, s győzedelmes csaták eredményeként kiűzték a ránk törő ellenséges hadakat. Ismerkedjünk hát meg a történetével!

A Kelet-kínai-tenger partjától a Keleti-Kárpátokig és a szibériai tajgavidéktől a Perzsa-öbölig terpeszkedő óriási Mongol Birodalom ekkorra már részállamokra szakadt. Ezek egyike volt a Kazahsztán, a Volga-vidék és Nyugat-Szibéria egyes területeire, az Aral-tó környékére, a mai orosz, illetve ukrán sztyeppvidékre, valamint Moldvára kiterjedő, a szétesett Kijevi Rusz szinte mindegyik részfejedelemségét vazallusává tevő Arany Horda, mely a Magyar Királyság roppant veszedelmes szomszédja lett. Az 1260-as években csapatai kétszer is betörtek Erdélybe, ám eleink visszaverték a támadásokat, majd mintegy két évtizedig viszonylagos nyugalom uralkodott a két ország között. 1284 decemberének végén viszont a mongolok komolyabb hadjáratot indítottak a Magyar Királyság ellen, mely második tatárjárás néven került be a történelembe.

Magyarország egyébként „könnyű falatnak” ígérkezett egy nagy zsákmányszerző hadjárat szempontjából, mivel igen komoly belső konfliktusokkal küszködött. IV. (Kun) László király számára egyre súlyosabb gondot okozott a főurak megerősödése, ami nagymértékben gyengítette az uralkodó központi hatalmát. A másik problémát pedig a kunok jelentették, akiknek egy része már felvette a kereszténységet, és valamelyest betagozódott a hűbéri társadalomba, más részük viszont még ragaszkodott sztyeppei nomád ősei hitéhez és életviteléhez. Az anyja révén félig kun király pedig nem is erőltette a teljes beilleszkedésüket, mivel a főurakkal szemben a jelentős erőt képviselő kunokra támaszkodott. Fülöp fermói püspök, pápai legátus azonban mégis kikényszerítette, hogy hajtsa végre a kunok erővel való megkeresztelésére vonatkozó törvényeket, ami miatt 1282-ben a kunok fellázadtak, s dúlva, fosztogatva megkezdték a kivonulásukat Magyarországról. IV. László azonban seregével utánuk ment, és a hód-tavi csatában legyőzte őket. Ezt követően egy részük kimenekült az Arany Horda területére, a többségük viszont Magyarországon maradt, és elfogadta a rájuk váró új rendet. A király és a főurak kapcsolata azonban egyre csak romlott, s könnyen elképzelhető, hogy épp a zűrzavaros magyarországi helyzetet kihasználva indította meg támadását a két mongol hadúr.

Nogaj Erdélybe tört be, míg Telebuga az Északkeleti-Kárpátok valamelyik hágóján, talán a Vereckein át nyomult be Magyarország területére, s fosztogatva, dúlva, rabokat szedve haladtak előre. Nogaj többek között felperzselte Mikó bán tordai várát, Désaknát, Besztercét, Telebuga a sárospataki domonkos kolostort, s fő hadoszlopa Borsodon és Hevesen igen gyorsan Pest alá ért, ám hamarosan kiderült, hogy Magyarország mégsem „könnyű falat”. Ugyanis IV. Béla levonta az 1241–1242-es tatárjárás legfontosabb tanulságát, azt, hogy az erős kővárakon döntő részben megtört a mongol áradat, így várakat kezdett építeni, és erre ösztönözte a főurakat is. A várépítő program gyümölcse pedig most ért be, s eleink vártaktikát alkalmaztak a mongolok ellen. A forrásokból kiderül, hogy minden ütközetre különböző erősségek, például Regéc vagy Tarkő közelében került sor. Sáros, Borsod, Zemplén, Abaúj vármegyékben a helyi ispánok, a királyi vagy főúri hadak a masszív kőfalak közül kitörve rohanták le Telebuga kisebb, fosztogató seregrészeit, morzsolták fel részenként az ellenséges haderőt, szabadították ki a rabláncra fűzött foglyokat, szerezték vissza az elrabolt javakat. Nogaj és Telebuga aztán Pest alatt egyesült, ám itt a budai vár volt a magyar seregek szilárd támpontja, ahonnan kitörve a királyi és főúri seregek diadalt arattak fölöttük. A Bécsi kódex döntő ütközetként ír erről a csatáról, bár más források ezt nem erősítik meg. Lehet, hogy nem is volt döntő ütközet, hanem több kisebb összecsapás során sikerült legyőzni a mongol hadakat, bár a Pest alatti győzelem súlyát jelezheti, hogy Nogaj és Telebuga ezt követően fordult vissza, és kezdte meg kivonulását Magyarországról Erdélyen keresztül. Ám Erdélyben a torockói vár alatt az aranyosszéki székelyek nagy diadalt arattak a mongolok fölött, kiszabadítva a rabláncra fűzött foglyokat is. E győzelmen felbuzdulva Barsa Lóránt erdélyi vajda szervezésében a fegyverre kapott székelyek, szászok, az első tatárjárás után bevándorolt románok több helyen is elállták az ellenség útját, újabb vereségeket mérve rá. A hegyvidék tél végi, kora tavaszi kedvezőtlen időjárása, a viharok, az árvizek tovább nehezítették a mongolok helyzetét. Nogaj Brassó mellett elvonulva elég hamar ki tudott jutni Magyarországról, ám Telebuga a rossz időjárási körülmények miatt összevissza bolyongott a Kárpátok között, seregében már az éhínség is felütötte a fejét, s csak nagy nehezen sikerült átevickélnie Moldvába. Eleink 1285 márciusára–április derekára kiverték hazánkból az ellenséget, visszavágtak az első tatárjárás pusztításaiért, s megnövekedett a mongolokkal szembeni önbizalmuk: amikor az Arany Horda csapatai 1287-ben Lengyelország, 1291-ben pedig Szerbia felől próbáltak betörni Magyarországra, már a határvidékről visszakergették őket.  

Lajos Mihály