Túri Zsuzsa: Tél

Süket csendben faág

reccsen,

sápadtan ragyog az ég,

az útkígyó a hidegben

tükörsima, tiszta jég.

A tó hátán vékony réteg,

sás és nád mind

megfagyott,

leheletét hosszú télnek

hallván a Föld elaludt.

Cukorsüveg a hegy háta,

elvarázsolt kert a táj,

vízcseppek jégcsapba

zárva:

érintésük szinte fáj.

Fénylő kristálypalotákban

titkos ajtókat kinyit

a tél, s halk

harmóniában

minden álmodik picit.

Már elszoktunk a klasszikus telektől, a hófödte fehér táj látványától. Már elszoktunk a jóleső hangtól, amikor ropog a hó a lábunk alatt. Hol vannak már gyerekkorunk vidám telei, a hócsaták, a szánkóversenyek, a répaorrú kimért hóemberek? Mikor volt utoljára fehér karácsony? Ma már gumikerekeken érkezik a Mikulás és a Télapó, szánját rénszarvasok helyett olajszármazék hajtja, környezetszennyező lóerő. Én Budapesten minden évben lefotózom a havat, mert másnapra már csak a latyak marad, így próbálok megőrizni egy kis telet.

Túri Zsuzsának nincsenek ilyen gondjai, Svájcból nem hiányzik a tél, sem a hó. Amikor tavaly Genfben jártam, április 1-jén havazott, mintha csak engem akart volna megtréfálni. Furcsán hatottak a virágzó tulipánfák a hóesésben, s ha már ott jártam, megformáztam egy hóembert. Amolyan beregszászias külleműt, faágból volt a keze, szeme és orra kövekből rakva.

Túri Zsuzsa, a Mitracsek-díjas költő évtizedek óta Svájcban él, franciatanárként dolgozik. Magyarul és franciául egyaránt alkot, de az igazi mégiscsak az anyanyelv, az édes magyar nyelv. Több kötete is megjelent, versek, novellák és egy életregény. Kedves Olvasók, fogadják Zsuzsától e könnyed verset, amivel megidézi a telet!

Lengyel János