A felfedezéstörténet egyik legnagyobb alakja volt
Marco Polo utazásai
1298-ban Velence és Genova curzolai tengeri csatájában genovai fogságba esett a velencei flotta egyik gályájának a parancsnoka, Marco Polo, aki tisztes fogságban – a genovaiak ösztökélésére – Velencéből áthozatott jegyzeteit felhasználva tollba mondta a kor népszerű írójának, Rustichellónak ázsiai utazásai történetét. Az így keletkezett A világ csodáinak könyve c. műből pedig egy ismeretlen világ tárult az európai olvasók elé.
1271-ben két velencei kereskedő, testvér, Niccolo és Maffeo Polo, valamint Nicolo még csak 17 éves, de a kereskedelembe hamar beletanuló fia, Marco nekivágott a mesés Keletnek, hogy útjuk végén megérkezzenek a Mongol Birodalom nagykánjának, Kubilajnak a fővárosába, Kanbalukba (Pekingbe). Hajójuk be is futott a keresztes lovagok által uralt szíriai kikötővárosba, Acconba, ahonnan a három Polo Nagy-Örményországba utazott, majd Mezopotámia és Perzsia több városán haladtak végig, adva-véve, forgatva a vagyonukat, Marco Polo pedig elsősorban a kereskedő szemével járta a Kelet városait, megfigyelve nyüzsgő vásáraikat, s további európai kereskedők számára írta le, mit miként érdemes eladni, vásárolni, de eközben megannyi érdekes megfigyelést is tett. A mai Azerbajdzsán területén haladva feljegyezte, miszerint itt olaj bugyog fel a földből, mely nem alkalmas az étkezésre, de jól ég – vagyis természetes kőolajforrásokat látott a ma is jelentős kőolajkinccsel rendelkező vidéken. A tutia és a szpódium (a rézolvasztás melléktermékei) iráni készítésének a leírásával új technológiát fedezett fel az európai kohászat számára. A Pamír magasan fekvő, hideg hegyvidékén feljegyezte, miszerint ott a tűz nem ég jól, ami a magaslati viszonyok miatti légnyomáscsökkenés következménye, jóllehet, ő maga a nagy hideggel próbálta megmagyarázni a jelenséget. Másutt pedig leírta, miként készülnek az Európában akkor mondhatni ismeretlen, a tűznek ellenálló azbesztkendők, azbesztterítők. Aztán a Pamír hegyeiből aláereszkedve, a Tarim-medence déli peremén sorakozó oázisvárosokon áthaladva három évvel elindulásuk után megérkeztek az ősi Kínába. (Megjegyzendő: Bahl városában, a mai Afganisztán északi részén Marco súlyosan megbetegedett, csak egy esztendő alatt tudott felépülni, az utazások pedig, pláne, ha közben kereskedtek is, akkoriban amúgy is sokáig tartottak.)
Marco Polo Kanbalukba érve elámult a város nagysága, az egymást derékszögben metsző nyílegyenes utak, valamint a négyszeres fal övezte hatalmas, még a kínaiak által emelt császári palota láttán, mely utóbbi falait, mennyezetét aranyozás, ezüstözés és freskók sokasága ékesítette. A meghódolt, de meg nem tört kínai alattvalói iránt nem ok nélkül bizalmatlan nagykán aztán kegyeibe fogadta a három olaszt, akik nemcsak pompás üzleteket kötöttek, hanem – pénzügyekhez értő személyekként – adófelügyelőkként is járták Kínát, ahol Marcót elbűvölte az Európában méregdrága, itt viszont hétköznapi árucikknek számító selymek bősége, valamint az ugyancsak elterjedt porcelánedények szépsége. Marco Polo pedig sóhivatalnok is volt, s elámult a nagykán lovas és gyalogosan futó futárokból álló, kitűnő futárszolgálata, a hatalmas folyókon átívelő 25 lábas márványhidak, a nem sokkal korábban meghódolt, magasan civilizált Manzi, vagyis Dél-Kína kövezett, vízlevezető domborulattal ellátott útjai láttán (az egykori pompás római úthálózat Európában rég tönkrement). Leginkább pedig a déli főváros, Kinszé (ma Hangcsou) nyűgözte le, ahol három évig kormányzóként szolgált. A Jangce torkolata és egy tó közé eső várost átszelték a folyam ágai, amelyeket csatornázták, s csatorna- és úthálózatával, a csatornák fölött átívelő hídjaival Velencét idézte – csak hatalmas méretekben. S itt figyelt fel egy Európában még sokáig ismeretlen szórakozásra: a helybeliek kényelmes, díszes hajókon, rokoni, baráti társaságban sétahajóztak, könnyű, kényelmes kocsikon pedig sétakocsiztak is. S ugyancsak elámult Manzi nagy kikötővárosának, Zajtonnak (ma Csüancsou) óriási forgalmán, az európai hajóknál akkor még fejlettebb, iránytűvel, jobb kormányrendszerrel felszerelt, rekeszekre osztott rakterű, s így nehezebben elsüllyedő dzsunkák láttán. Mindemellett leírta az Európában még ismeretlen papírpénz készítésének a módját, szólt a hegyekben bányászott, égő, a fáénál nagyobb és tartósabb meleget adó fekete kövekről, a kőszénről.
Első európaiként adott hírt Japánról. Az indonéz szigetvilágról is szólt, s ő maga is felkereste követségben Szumátrát, ahogy Jáván is járt. Megjegyezte, hogy a szárazulatok bővelkednek értékes fűszerekben, illetve hogy nem látszott az égen a Sarkcsillag (hiszen már a déli féltekén járt), Dél-Indiában viszont – ahol diplomáciai szolgálatban fordult meg – már feltűnt a láthatár alján. Ceylonon is követségben járt. Leírta, hogy a sziget és a szemközti indiai partvidék vizeiben lehet fellelni a legszebb gyöngyöket, s részletesen szólt a gyöngyhalászatról. Dél-Indiában elbűvölte a drágakövek és a gyöngyök bősége, de írt a szobrokkal, féldomborművekkel gazdagon díszített hindu templomokról és az előttük kecses táncot lejtő templomi táncosnőkről is.
A Polók 17 évig tartózkodtak Kínában, s bár szépen megtollasodtak, már vágytak haza, csakhogy a nagykán nem akart megválni tőlük. Ám a mongol uralom alatt álló Perzsia részuralkodója megözvegyült, s Kubiláj Kokacsin hercegnőt küldte el hozzá új feleségül, népes kísérettel, melyben ott voltak a Polók is. Hajón utaztak el az iráni Hormuz kikötővárosig, célba juttatva a menyasszonyt. Innen a fekete-tengeri Trapezunt kikötőjébe siettek, majd visszatértek Velencébe. Marco Polo megnősült, a genovai fogságból három év múltán hazatért, s 1324-ben hunyt el.
Lajos Mihály
