Vasárnapi üzenet: 2026. augusztus 9.

„Zarándokének. Salamoné. Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába óvják azt az őrök. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.”

Zsoltárok könyve 127, 1–2

Gyakran halljuk hívő közegben ennek az igének a központi gondolatát: „Emberé a munka, Istené az áldás!” Leginkább fájdalmas felismeréssel, hogy bizony nekünk jutott a nehezebb része, mondhatni, a java, az „oroszlánrésze mindennek”. Azonban mégsem minden rajtunk múlik. Legalábbis ezt hadd helyezzem az igeolvasók szívére. Nagy kísértése életünknek mindent kézben tartani: a családban, a házaséletben, a munkahelyen. Életünk minden területére kihat az egónk. Gyakran mondani is szoktuk: „Én majd megcsinálom, inkább nem bízom másra, mert én tudom, ha én teszem meg, akkor…” Azonban nemcsak embertársainkkal szemben viseltetünk így, hanem gyakran Istennel szemben is: „Majd én!” Amikor pedig kicsúszik kezünk közül az irányítás, amikor nem úgy végződnek a dolgok, akkor pedig nem értjük, hogy mi történt, amikor minden tőlünk telhetőt megtettünk. Mindent megtettél? Tényleg? Azt is, ami nem a te feladatod, a te részed volt? Mert lehet, hogy ez volt a baj. Mert egyvalami nem tőlünk függ: az áldás, az eredményes, hasznos és maradandó kimenetel. Noha a miénk a munka, de ne feledjük, hogy Istené az áldás!

Istené az áldás. Ez alázatra és hálaadásra kell hogy indítson minket. Hiszen megállít, és arra hívja fel a figyelmünket ez az ige, hogy nem elég a nemes, erőt túlfeszítő, kimerültségig tartó munka. Sőt, nemhogy nem elég, hanem önmagában hiábavalóság. Hosszú távon pedig vakmerőség, mely az ember vesztét okozhatja. Ettől szenvednek ma sokan! Nem tudunk megállni, és Isten elé vinni mindazon dolgainkat, amelyekről úgy gondoljuk, hogy csak fáradságos munkával tudjuk megszerezni.  Sőt, mi több, az emberek feltöltődése sem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Hiszen manapság sokan nem a templomok csendjében keresik a feltöltődést, hanem a mai kor embere az alkoholmámorban és egyéb bódító, kábító szerekben keresi azt, hogy miként szakadhatna ki a mókuskerékből. Ezzel még inkább elidegenedik a szolgálattól, a munkától, azoknak szeretetétől. Nem veszi észre, mennyi minden lehetőség adatott, és mennyi mindenért lehet hálát adni. Az új kenyér hónapja van, az aratásokat a gazdák már elvégezték, a kerti veteményeseink teremnek, nem repülnek fejünk felett rakéták, és ezek csak földi dolgok. Hálát adtunk-e ezekért is? A beletemetkezés vagy a teljes lemondás könnyen elvakíthatja, elidegenítheti az ember, sőt mi több, azok szeretetétől is, akikért munkálkodott, de legfőképpen attól az Atyától, aki mind a munka, mind pedig a szeretet lehetőségét adta; valamint attól a Fiútól is, akiben pedig testvéreket kapott.

Adja Isten ezt a felismerést: Krisztusban „minden a tietek. Ti viszont Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené” (1 Kor. 3, 22–23). Ámen!

Baksa Dávid,
a Csapi Református Egyházközség lelkipásztora