"A puskák závárzata befagyott"

Nagy József emlékezése a doni katasztrófára

2001. január 26., 01:00 , 2. szám

Nagy József vissza­emlé­ke­zése a doni kataszt­ró­fá­ra, a 2. magyar had­se­reg pusztulására.

„A legnagyobb bajt a nagy hideg okozta, mínusz 35-42 fok közt mozgott a hőmérő. A puskák zá­vár­za­ta befagyott. Nem le­he­tett fekve maradni a hóban egy percig se.”

– Mikor lett önkéntes?

– 1940. november 8-án a 24-es gyalogezrednél, Ungváron. A páncéltörő ágyúsoknál voltam előbb lövegkezelő, majd irányító, később parancsnok.

– Mikor vezényelték a frontra?

– 1942 októberében indultunk el és 1942. november 1-jén érkeztünk meg. Akkor már őrvezető voltam. Ungvárról Miskolcra vittek, onnan Budapestre, a Keleti Pályaudvarra, onnan indultunk a frontra. Miskolcon és Budapesten is újabb egységek csatlakoztak hozzánk. Budapesten nem volt semmilyen búcsúztatás. Ki sem szállhatunk a marhavagonokból. Vácon keresztül utaztunk Érsekújvárra, onnan a Vág völgyén mentünk fel Krakkóig, majd Brjanszk következett, végül irányt vettünk Kursz felé. Itt kaptuk az első lövéseket. Úgy emlékszem, partizánok voltak. Sokszor azt se tudtuk, hol járunk. Éjszaka vagoníroztunk ki, majd jött a menetelés ki, az első vonalba. A Don-kanyarban Trescsikinél foglaltunk állást. A mi frontszakaszunk az egyik oldalon a Rász-tanya, a másik oldalon a Károly-tanya között húzódott. Mire mi megérkeztünk, már ki voltak építve a lövészárkok.

– Milyen volt a frontélet?

– Hát hogy is mondjam? Enni adtak. Minden reggel egy féldeci pálinkát kaptunk, akinek kellett. A bunkerekben deszkán aludtunk. Biztos nem hazai körülmények voltak.

– Milyen volt a kapcsolatuk a helyi lakossággal?

– Szerettek bennünket, magyarokat. Eleinte egy kicsit féltek, mert azt terjesztették, hogy lóhúst eszünk. Sztálin azt terjesztette rólunk, emberevők vagyunk. Amikor látták, hogy kulturált emberek vagyunk, megszerettek. Nálunk nem volt szabad egy gyufaszálhoz se hozzányúlni; csak próbáltuk volna meg. Azt a személyt két órára kikötötték. Nem volt igaz, hogy a magyar bakák durvák voltak. Én például egy hétig laktam Novokutornojén egy családnál. A gazda még tudott is egy kicsit magyarul, mert fogoly volt Hajdúszoboszlón.

– Mikor törték át az önök védővonalát?

– 1943. január 14-én indult a heves tüzérségi és sorozatvető előkészítő tűz a lövészárkaink ellen. Reggel, úgy 8 körül kezdődött a támadás, harckocsik özöne indult meg ellenünk. Mi páncéltörő ágyúkkal próbáltuk lőni őket, de hiába. Az én kezem alatt két nyolcvanötös ágyú volt. A gyalogság felszerelése: golyószóró, gépágyú. Megkezdtük a visszavonulást.

– Mi volt az oka, hogy nem tudtak ellenállni a szovjet offenzívának?

– A legnagyobb bajt a nagy hideg okozta, mínusz 35-42 fok közt mozgott a hőmérő. A puskák závárzata befagyott. Nem lehetett fekve maradni a hóban egy percig se. Az utánpótlás is akadozott, a lovak rossz állapotban voltak, a gépek leálltak: befagytak, nem volt üzemanyag.

– Mi történt a visszavonuláskor?

– A 24-es gyalogezreddel 18-20 km frontszakaszt védtünk. Amikor feladtuk a védővonalat, Trescsikitől húzódtunk, menekültünk hátra. Az ágyúkat hátrahagyva gyalog menekültünk a Tres­csiki–Krutyec–Dudka útvonalon. Mire Kamenyec-Podolszkba értünk, az olaszok is megadták magukat Voronyezsnél. Ahhoz, hogy Dudkánál át tudjunk törni, meg kellett várnunk a többieket. Nekem a visszavonuláskor szerencsém volt. Bugyenyban összetalálkoztam egy viski fiúval, akinek egy kis szánkója volt. Volojiki város után érkeztünk meg Harkovba. Századunk fele elpusztult, de szerencsénk volt, nem kerültünk a tűzvonalba. Nem a golyó pusztította el a népet, hanem a hideg. Sokan fogságba estek. Ezeket az embereket étlen- szomjan hajtották, mire a lágerbe értek, ezerből ha egy élve maradt. Sikerült megúsznom, nem estem fogságba. Belgorodnál földikkel találkoztam. Hét napig itt voltunk. Umany felé akartunk tovább haladni, de a város végénél az oroszok lezárták az utat. Jöttek a németek és sorozatvető gránáttal lőtték az orosz csapatokat. A gránátok közt – úgy mondták – volt olyan, amelyik kivonta az oxigént. Jött a parancs: mehetünk. Elindultunk az úton, nem lőttek az oroszok; ott voltak a sáncban meghalva. Belgorodtól gyalog jöttünk Korosz­tenyig. Innen egy kis faluba, Pócsra vittek, itt szedték össze az alakulatokat. Úgy volt, megyünk vissza a frontra. A 24. gyalogezredbe bevonták a huszti, munkácsi, ungvári alakulatokat. Itt voltunk két hétig. Jött a parancs: megyünk a frontra. De aztán minden megváltozott, egy kis állomáson bevagoníroztunk és hazahoztak. Csapon megállt a vonat, de nem szállhattunk ki, sőt még szüleinkkel sem beszélhettünk. Innen Szerencsre vittek. Mindennap vizsgáltak, nincs-e valamilyen ragályos betegségünk. Egy hónap után visszavittek Ungvárra. Min­denkit a saját zászlóaljához osztottak be. A tartalékosokat leszerelték, a tényleges, továbbszolgáló katonák pedig egy hónap szabadságot kaptak. Én továbbszolgáló voltam, 110 pengő fizetést kaptam. Ez egy tehén ára volt abban az időben.

– Hogy emlékszik visz­sza a frontra, parancsnokaira?

– Hála a Jóistennek, hazajöttem. Parancsnokaim voltak: Jány Gusztáv hadseregparancsnok, Szendrői Kovács László százados, Torma László hadnagy, sza­­kaszparancsnok. Rendes ember volt mind. Úgy mondták, hogy amikor megkezdődött a visszavonulás, Jány Gusztáv telefonált Horthy Miklósnak. Horthy sajnálkozva közölte Jányval, hogy a parancsot teljesíteni kell. Mi úgy tudtuk, azt mondta:„Ott dögöljetek meg mind ”.

– Hallott-e Józsi bácsi akkor Jány Gusztáv 1943. január 24-i parancsáról? „A 2. Magyar Hadsereg elvesztette becsületét...” gyáva meneküléssel vádolja a magyar katonákat.

– Nem, erről akkor nem tudtam. Ezt már csak azóta hallottam. Mi nem voltunk árulók, gyávák. Minek lettünk volna azok? Hát ez nem igaz! Ez szemenszedett hazugság. Nem volt áruló senki.

– Hogyan alakult a sorsa a háború után?

– Hazajöttem, nagy volt az öröm. Elmentem a szeretőmhöz, aki nagygazda lánya volt. Mondtam neki, annyim van, ami rajtam van. Anyám ekkor már nem élt, az öcsém katona volt, édesapám meg elmúlt már ötven éves. Egy hónap múlva megnősültem, három gyermekünk lett. A kolhoz megalakulása után béresként, majd kocsisként dolgoztam. 1961-ben megválasztottak brigadérosnak, majd farmvezető lettem, 1982-ben nyugdíjba vonultam. Nehezen élünk, de nem panaszkodom, sajnos a feleségem 1991-ben elhunyt. Tibor fiam a Csapi Vasútállomáson dolgozik, a másik fiam Ungváron postamester, a lányom velem él. Elrepültek az évek, marad az emlékezés.

***

Tervezgettük a beszélgetés folytatását, de az különböző okok miatt mindig elmaradt. Ma már csak magnószalag, fényképek őrzik ennek az egyszerű parasztembernek az emlékét a felnövekvő nemzedék számára, mert Józsi bácsi 1997-ben elhunyt, az eszenyi temetőben alussza örök álmát. A riporter emlékében örökre megmarad ez a jó szándékú, őszinte parasztember.

Bagu Balázs

Keveset tudunk a II. világ­há­ború eseményeiről. A mo­hácsinál nagyobb méretű katasztrófa lassan feledésbe merül. Az onnan hazakerülőket még ma sem övezi kellő tisztelet. A 200 000 embert számláló 2. magyar hadseregből mintegy 60 000-70 000 ember tért haza, a többi elesett, megfagyott vagy hadifogságba került. A doni katasztrófa történelmünk legnagyobb vesztesége. Az anyagi kár 300 millió pengő volt. A Don-ka­nyar­ban elesett katonákat pedig nem siratta el senki. Nem célom a válasz keresése, csak kérdezni szeretnék és figyelmeztetni: adósságunk van, törleszteni kell. Akik odavesztek, nem önként mentek a frontra. Ne­meskürty István Reqiem egy hadseregért c. könyvében így ír: „Most nem a hadseregről... , hanem az abba kényszerített, cinikus halálba hajszolt emberekről van szó.” Nemzetünk a II. világháborúban egymillió halottját sirathatja, nyolc hónapig volt hadszíntér az ország. A jeltelen sírban fekvő katonák mártírjai a magyar népnek, a még élők pedig hősei.