Hadifogság, szovjet börtön, kolhoz…

Emberi sorsok és a történelem

2001. február 16., 01:00 , 5. szám

Nagy Károly Nagypaládon született 1919-ben. Túlélve a háborútól, önkénytől és kegyetlenségtől terhes XX. századot, ma is itt él feleségével, Borbálával együtt. Magyar katonaként megjárta az orosz frontot, volt hadifogoly, majd bebörtönzött kulák, még­­sem tört meg, jó egészségnek örvend, és ma is gazdálkodik, ahogy nagyapái is tették hajdanán.

– Huszonéves fiatal legényként hogyan lett rendőr?

– 1940-ben bevonultam katonának a magyar hadseregbe, és egyhamar az orosz fronton találtam magam. Nyolc hónap után jöttem haza, és szüleim úgy határoztak, álljak rendőrnek, mert csak így kerülhetem el az újabb sorozást. Léván (ma Szlovákia) végeztem el egy egyéves tanfolyamot, ezt követően lettem rendőr a szatmári Nagykárolyban. Itt végeztem el a középiskolát is 23 évesen.

– Azután jött a hadifogság?

– A front közeledtével a 30 fős kapitányság szekéren menekült az ország belsejébe. Rövid ideig Komáromban teljesítettünk szolgálatot, majd Pestre vezényeltek bennünket. Ekkor már körül volt zárva a főváros, megéltük az ostrom nehéz napjait. Házról házra nyomultak előre az orosz katonák, egyik társamat mellettem lőtték szájba. Mire kimenekítettek bennünket a tűz alá fogott épületből, újabb három rendőr vesztette életét. 1945. január 16-án kerültem fogságba, két nap múlva pedig a város is elesett.

– Egy évet töltött fogolyként Oroszországban. Mi történt ez idő alatt?

– Romániában majdnem oda­vesztem, az éhezéstől ugyanis teljesen legyengültem. Innen a donbászi büntetőtáborba vittek bennünket. Itt több ezer fogoly dolgozott a szénbányákban leírhatatlan körülmények között. Éjszakánként szekérszámra távolították el a meztelenre vetkőztetett halottakat. Kárpátaljáról százas nagyságrendben voltunk ott, hadifoglyok és ma­len­kij robotosok egyaránt. Itt találkoztam többek között a 1944 novemberében Nagypaládról elhurcolt Erős Józseffel, a három napos munka számára is három évig tartott. Nagypaládról másfélszáz társával vitték el és 53-an vesztek oda közülük, míg a frontról mindösszesen 25-en nem tértek meg. Keserves idők voltak ezek, én 83 kilóról 38-ra fogytam. Nem volt cigarettánk, mahorkát szívtunk vagy fakérget törtünk össze dohány gyanánt. Egyikünk papír híján a diplomáját sodorta el cigarettának. Decemberben, januárban többször kihirdették, hogy jelentkezzenek a kárpátaljaiak, mint később kiderült, a hazautazás végett. Csupán 22-en mertünk jelentkezni, mivel sokan féltek megnevezni magukat. Ez a kis csapat, többszöri nekifutásra, végül február 14-én került haza. Az ungvári vasútállomáson lelkemben egyre az ismert Petőfi-sor motoszkált: „Egész úton hazafelé azon gondol­kodám…”

– Mi várta otthon?

– Már július 15-én „szük­sége volt rám a hazának”, ugyan­­is apámmal együtt bebörtönöztek ben­nünket mint kulákokat. Egy este megszállták házunkat a belügyisek: felforgattak mindent, elvitték a régi fényképeket, minden okmányt, még az anyám amerikai örökségéről szó­ló értesítőt is. Ekkorra már szüleim is csak egy hektár földet műveltek, a háború után ugyan­is felparcellázták az elődökről maradt 40 hektáros földbirtokot. Engem 8 hónapig tartottak fogva Nagy­szőlősön magánzárkában, és naponta vittek kihallgatásra. Miután anyám közbenjárá­sára végre kiengedtek, jött a hír: apámat a vonaton látták, viszik Huszt­ra, holnap lesz a tárgyalása. 15 évre ítélték és teljes vagyonelkobzásra. Az ügyvéd még aznap fellebbezett, a faluban apámat támogató aláírásokat gyűjtöttünk. Ezt követően Kijevből ismét nyomozást rendeltek el, s az újabb ítélet háromévi felfüggesztett szabadságvesztésről szólt.

– Nagypaládon is akkoriban alakult meg a kolhoz?

– 1948-ban minden nagygazda belépett a közösbe, gondolván, hogy így nyugtuk lesz. Mi négy ökröt, két fogatot hajtottunk le az udvarról. Engem egy földmérő mellé osztottak be, aki miután felismerte, hogy képtelen ellátni feladatait, rám bízta azokat. De hamar jött a pártdöntés: én nem vagyok elvtárs, legfeljebb polgártárs, így nem tölthetek be ilyen felelősségteljes munkakört.

– Ennek ellenére mindig volt munkája, mert a tudására viszont szükség volt – szól közbe felesége, Boriska. – Sok bőrt lehúztak rólunk a kolhoz idején is. Én még kislány voltam a cseh világban, mégis azt emlegetjük jó időknek. Megadóztatták ugyan a földművelő népet, de a megélhetésünk is megvolt.

– Ön ismeri legjobban Karcsi bácsit, mi vezette őt haza annyi veszélyből?

– A szívóssága és az erős akarata. Nagyon feszes ember volt mindig, nem engedett a magáéból. Csak ne beszélne ezekről a régi dolgokról, hiszen ami elmúlt, azt jobb elfelejteni.

Közben előkerültek a régi fotók és megállapítom, hogy Boriska néni arcvonásai szinte semmit nem változtak gyerekkori önmagához képest. Mosolygós arca néha mégis nyugtalanságról árulkodott, miközben hallgatta beszélgetésünket a férjével. A férje által elmondott történetekben szereplő emberek némelyike még ma is él. Ki ne értené meg őt? Évekig kellett együtt élnie a gyanú, a börtön árnyékával és egy „szebb”, mégis bizonytalan jövő reményében nevelni gyermekeit.

Popovics Zsuzsanna