Koronában, pengőben és rubelben is kapott fizetést

Gyertyánligeten a vasgyár legenda

2001. március 2., 01:00 , 7. szám

A rahói járási Gyertyánliget híres vasgyáráról lett nevezetes, még az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ezt meg­előzően már az 1848–49-es szabadságharc idején öntöttek itt ágyút Bem apó seregeinek, később pedig a dunai hajók számára gyártottak hajóláncokat. 1909-ig Bratmann József volt a vasgyár és gőzfű­rész­telep tulajdonosa, ezt követően veje, Ker­lin István vette át néhány részleg, így az öntöde és a kovácsműhely vezetését. Zad­ránszky József akkoriban állt mun­kába a cégnél, ahol azután 40 évig dolgozott megszakítás nélkül kovácsként. A ma 81 éves mes­ter megélte a gyár fénykorát, államosítását, végül pedig megszüntetését is, s ma szinte egyedüliként őrzi a régi idők emlékét.

– 1934-ben, 14 évesen ke­rültem a kovácsműhelybe, ahol három évig inaskodtam és kitanultam a szerszámkészítő mesterséget – meséli Jóska bácsi. – Rahón vizsgáztunk, ott kaptuk a segédlevelet, mely igazolta felszabadításunkat. Inasként 30 filléres órabérért dolgoztunk, ennyi volt a napszámos parasztok bére is, segédként viszont egy pengőt kerestünk. Szerszámokat – kapát, fejszét, lapátot, csákányt –készítettünk, ezenkívül gyártottunk gépalkatrészeket és láncokat is a rönkhúzáshoz.

– Az idő múlásával mi változott a gyárban?

– A csehek alatt kevés embernek adott munkát a gyár. Ekkoriban mindössze egy műszak dolgozott, voltunk úgy harmincan. Azelőtt több helyre szállították termékeinket, ekkoriban viszont megcsappant a kereslet. Három politikai párt működött nálunk, a kommunisták még fizettek is, hogy csak minden harmadik nap menjünk dolgozni. Amikor 1939-ben újra bejöttek a magyarok, megint két műszakban folyt a munka. Kerlin Ausztriába, Csehországba, Lemberg­be is szállított, a háború azonban szétverte a gazdaságot.

– Mi lett a gyár sorsa a szov­jet időkben?

– Az üzemet államosították, Kárpátontúli Armatúragyárnak keresztelték át, és azontúl 120 dolgozónak adott munkát. Én harminc évig voltam üzemvezető, az átlagfizetés ekkor 250 rubel volt. Tanítani kellett a fiatalokat, sok szakember kikerült a kezem alól. Rengeteg volt a munka is, hisz a gazdaságnak kellett a fém szerszám, alkatrész. Mindennek megszabott ára volt, ami néha nem is felelt meg az áru valós értékének.

– Aztán átvették a helyét a fiatalok…

– Mielőtt nyugdíjba mentem volna, még három évig dolgoztam egyszerű munkásként a kovácsműhelyben, hogy több legyen a nyugdíjam. 1974-ben kerültem ki a gyárból. Sajnáltam, de jobb is volt, hogy nem láttam, mint ment tönkre. Nem gondoltam volna, hogy végül a gyárat bezárják. Most mindent rozsda mar, és csak mi, régiek tudjuk, honnan jutott ide.

Popovics Zsuzsanna

Egy letűnt kor ereklyéi

Jóska bácsi ezer szállal kötődik egykori munkahelyéhez. Máig őriz mindent, ami valamiképpen kapcsolódik munkás­­éveihez. Ma már kuriózumnak számít például a magyar állam által kiadott munkakönyve, melyet a rahói járás főszolga­bírájának bélyegzője hitelesít. Megőrizte azokat a borítékokat is (majd kétszázat), amelyekben fizetését kapta. A legkorábbi 1934-ből való.

A vasgyár 1969. évi technikai leírása is ott lapul az iratok között. Megsárgult fényképek, műszaki rajzok és leírások dokumentálják a felújításra váró épületek, műhelyek állapotát. A nagy beruházásra a 70-es évek folyamán került sor, de mire megépült a megfelelő munkafeltételeket biztosító irodaház, étkezde és fürdő, már hanyatlóban volt az egykor számtalan részleget üzemeltető gyár csillaga.