Petőfi Sándor: 1848

Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen

Egy új csillag, vérpiros sugára

Életszínt vet a betegségében

Meghalványult szabadság arcára.

Szent szabadság, újabb megváltója

A másodszor sűlyedt embereknek,

Drága élted miljom s miljom ója,

Ne félj, téged nem feszítenek meg.

Elbuvék a békesség galambja,

Fészke mélyén turbékolni sem mer;

Háborúnak ölyve csattogtatja

Szárnyait a légben vad örömmel.

Hah, ti gyávák, ti máris remegtek?

Ez csak kezdet, ez csak gyermekjáték...

Hátha mindazok beteljesednek,

Amiket én álmaimban láték!

Eljön, eljön az itélet napja,

A nagy isten véritéletet tart,

S míg jutalmát jó, rosz meg nem kapja,

Már nyugonni sem fog addig a kard!

Pest, 1848. február

Talán nincs is olyan magyar ember, aki ne ismerné Petőfi Sándor Nemzeti dal című versét, amely az eltelt 180 év alatt a magyar szabadság himnuszává vált. De ott vannak még a szintén ismertebb versei, mint a Dicsőséges nagyurak, a Szabadsághoz, a Föltámadott a tenger vagy A királyokhoz. Úgy gondoltam, én most egy kevésbé közismert Petőfi verset ajánlok a nagyérdemű olvasók figyelmébe. Az 1848 című művét még februárban írta, a magyar forradalom kitörése előtt. A költő mintegy látnokként előrevetítette a későbbi történéseket. Ekkor már forrongott egész Európa, csakúgy, mint napjainkban. 1848-ban Palermóban robbant ki felkelés, ezt végül leverték, viszont az 1848. február 22–24-i párizsi forradalom megdöntötte a monarchiát. Lajos Fülöp királyt elzavarta a nép, létrejött a Második Köztársaság, amely olyan radikális intézkedéseket vezetett be, mint az általános választójog, a tízórás munkanap, a munkához való jog, stb.

Érezhető volt a feszültség a Habsburg Birodalomban is, ahol a társadalmi elnyomás mellett, még jelen volt a nemzetiségi is. A magyar nemzet nagy része úgy érezte, hogy az osztrák császári uralom jelentősen korlátozza a szabadságát. A forradalom tüze végül elért Pest-Budára is. A többit már tudjuk.

Külön kiemelném a vers egyik versszakát, ami napjainkban is íródhatott volna:

„Elbuvék a békesség galambja,

Fészke mélyén turbékolni sem mer;

Háborúnak ölyve csattogtatja

  Szárnyait a légben vad örömmel.”

Lengyel János