Hazádnak rendületlenül
Avagy Liszkay János esete a Vörösmarty-szoborral
Liszkay Jánosról keveset tudunk. Éppenséggel csak annyit, amennyit 1908-ban megírtak róla a budapesti lapok. Nos, Liszkay János nem valamilyen illusztris vagy neves személyiség hírében állott; az ipszilont sem a hétszilvafás nemesség, hanem a hírlapírók kalapot emelő tisztelete, hálája íratta nevébe. Liszkay János ugyanis az ungvári római katolikus templom koldusa volt. Apja elesett a szabadságharcban, nem sokkal később özvegy édesanyja is meghalt. Liszkay János ettől kezdve magányosan tengette életét egy mozgókocsiban. Hogy nevét megismerhette a XIX-XX. századok fordulója után az „aranykorát” élő nemzet, annak története van.
Egy évszázaddal ezelőtt Vörösmarty Mihály születésének centenáriumára készült az ország. A klasszikus költő emlékét a kor legjelentősebb auktorai méltatták. Ennek apropóján többen számon kérték a millenniumi időket élő nemzettől, miért nem emel emlékszobrot a Szózat költőjének? „Pedig amit tőle kaptunk, az több a korok múló, változó hangulatánál” – írta az akkor 23 éves Ady Endre a Szabadság c. lap 1900. december 1-jei számában.
Az óhajtott szobor ügyét fölkarolták. Az Otthon-kör pályázatot hirdetett megformálására, majd közadakozásokból gyűjtést szervezett anyagi fedezetének előteremtése céljából. A kor hivatalos igényét a szoborbizottság alakuló ülésén a merőben konzervatív Rákosi Jenő megnyitó beszéde körvonalazta és sugalmazta: „Hol van magyar, hol hazafi, akinek szívében ne égne a vágy, hogy a Szózat isteni dallamát elénekelje végre Vörösmarty emlékoszlopa előtt?” A több fordulóból álló pályázaton éles és heves viták zajlottak a kivitelezést illetően. Végül a párizsi iskolázottságú szobrászművész Kallós Ede (1866-1950) két terve közül az egyiket fogadták el. Az ő pályázata ugyanis rátalált arra a narratív tartalomra, amelyik nem csupán kielégítette az exigens elvárásokhoz, de jócskán meg is haladta azokat. Az emlékmű talapzatán az ülő Vörösmarty tűnődő alakját alkotta meg, a posztamensen pedig kétfelől a Szózatot éneklő és hallgató csoport mellékalakokból, formákból, vonalakból vázolta fel azt a belső evolúcióval létrehozott elánt és lelkesedést, amely annyira jellemző volt az 1890-1910-es évek korstílusára, a szecesszióra. De ez az emlékmű – teljes egészében és dekoratív részelteiben véve – mégsem volt szecessziós! Inkább az életképszerű és allegorizáló naturalizmus formajegyeit mutatta. Nem nélkülözhette a historizáló akadémizmust sem, mivel a kompozíció történelmi élőképre épített. Tükröződő eszmeisége a korabeli „jelenre” vonatkoztatott múlt, s ennek rendeződőtt alá az ábrázolás is. Itt egyszerre van együtt tényszerűség, s ez az, ami csaknem kizárja a szecessziós stilizálás vagy más átértelmezés érvényesülését.
A szobor ekként zöld utat kapott. Az exponens minőségében tetszelgő Rákosi Jenő a második fordulót követően már nyíltan támogatta kivitelezését, bár demagógiáktól sem mentes véleményeivel inkább akadályozta, mint segítette az érdemi munkát.
Kallós Ede két munkatársával, Telcs Ede és Márkus Géza szobrászokkal 1908 tavaszára el is készült a nagyformátumú emlékművel. Az Otthon-kör 1902-ben meghirdetett gyűjtési akciója pedig, amely az egész országra kiterjedt, ekkorra megteremtette a felállításához szükséges anyagi alapokat. A monumentális mű a Belváros Gizella terén kapott helyet, közel az öt évig épült és 1865 elején megnyitott pesti Vigadóhoz. Az emlékmű (1902-1908) avatása május 24-én történt. A tér a felavatott szoborról fölvette Vörösmarty nevét.
A szobor általános tetszést és sikert aratott. A kritikai elemzés főleg Kallós mester, de Telcs Ede (1872-1948) korábbi műveire és stíluskísérleteire ugyancsak kiterjedt. A nemzeti szoborban többen a vélt szecessziós hatásokat próbálták fölfedezni, hol Vörösmarty alakjának kontúrjaiban, hol a talapzat domborműveiben, a figurák valóban szép és érzékletes megmintázásában – sikertelenül.
Vajon olvashatott-e újságokat Liszkay János, vagy csak az ungvári Szent Antal-templom előtt szerzett értesülést az Otthon-kör mindenekelőtt plébániákat (lévén Vörösmarty Mihály katolikus család szülötte) mozgósító adománygyűjtő akcióiról, azt már csak találgathatjuk. De tény, hogy Liszkayt nem hagyta hidegen a Szózat írójának szobra. Plébánosa által beküldette a pénzgyűjtő bizottmány címére utolsó vagyonát, azt a máriásnak is nevezett ezüst húszast, amelyet még édesanyjától örökölt. Az urakat annyira meghatotta ez a gesztus, hogy az érmét beleépíttették a szobrászokkal a posztamens korántsem fagyálló carrarai márványába. A széltében csupa nagybetűkkel bevésett HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL LÉGY HÍVE, OH MAGYAR! sorfelirat utolsó szavának, a magyar szó első a betűje alá illesztették be, úgy négy hüvelyknyire (kb. 11 cm-re). Ez Liszkay János hazaszeretetének emléke a Nemzet Emlékművében, ami többet mond és jelent ma is minden rendű és rangú megnyilvánulásnál!
A carrarai márvány nehezen viseli az olasznál zordabb, nedvesebb közép-európai klímát. Csiszolt, fehér fényét az itteni éghajlat közepette 2-3 év alatt elveszíti. A szabadban felállított szobornak ezenkívül a szél is ellensége. Ezért a szobrot időnként fel kell újítani. A legutóbbi ilyen restaurálás 1998/99 telén volt a Vörösmarty-szobron. Ilyenkor rövidebb-hosszabb időre eltűnik, majd fokozatosan újra elősejlik az az átütő folt, amelyik Liszkay János érméjét jelzi.
Fodor Géza
