Megtörténhetett volna…

„…én leszek a legjobb ember a föld kerekén.”

Mottó: „A távolságot, mint üveg

golyót, megkapod, óriás

leszel, csak hunyd le kis szemed –”

(József Attila)

A címben olvasható mondat egy közismert játék címe. Mielőtt elkezdenének kutatni az emlékezetükben, hogy vajon melyik tévécsatornán láthatták, és vajon Vágó István vezeti-e vagy Jakupcsek Gabriella, na és persze hogyan, és főleg hány milliót lehet vele nyerni, gyorsan elárulom, hogy rossz úton járnak. A Megtörténhetett volna... játékba köny­nyű bekerülni, nem lehet veszíteni, és olyan, mint az olimpia: a részvétel fontosabb a győzelemnél. A játék műsorvezetői általában tanárok, résztvevői pedig diákok, és leginkább pedagógiai szakirányú felsőoktatási intézményekben játsszák. A Megtörténhetett volna… ugyanis egy beszédkészség-fejlesztő kommunikációs játék, amely nem kíván különösebb műveltséget. Elég Saint-Exu­péry A kis hercegének bevezető mondatait észben tartani, miszerint minden felnőtt gyer­mek volt először, de erre csak kevesen emlékeznek. A játék lényege az, hogy minden részt­vevőnek – József Attila után szabadon – el kell mesélnie a többieknek egy történetet. Hogy ne legyen annyira köny­nyű a feladat, olyan történetet kell kitalálni, amely soha nem történt meg velük, de megtörténhetett volna. És ez a „volna” hivatott beindítani a fantázia-gépezetet, hogy a hallgatóság ezután már csak üljön, mint a moziban, majd a végén megszavazza a leginkább tetsző produkciót. Nos, az alábbi két tör­té­net, amit itt most továbbmesélek, a játékszabályok pontos betartása mellett nemigen lenne győzelemesélyes. De mint mondottam, nem is ez a fontos.

Az egyik történet főhőse gyerekkorában az iskolai színjátszó kör tagjaként egy főszerepről álmodott. Unta már, hogy a különböző produkciókban ő játssza a néma szobalányt, vagy rosszabb esetben a sarokban unatkozó állólámpát. Remélni sem merte, de egyszer mégis eljött a pillanat. A csoport úgy döntött, hogy az egyik előadáson rögtönözni fog. A darabot majd ott helyben, az előadás előtt két órával választják ki. Történetünk főhőse pedig ígéretet kapott, hogy övé lesz a produkcióban a főszerep. Nosza, rögtön szólt a mamának, a papának, a szomszéd néninek meg a vidéki rokonoknak, hogy minél többen láthassák a világot jelentő deszkákon. Még a nagymama is felutazott faluról a nagy napra. A darab címe, amit előadtak, Hópelyhecske volt. Hősünk kapta a címszerepet. Fejére húztak egy fehér szőrmesapkát, s míg a többiek párbeszédeket, táncos betéteket rögtönöztek, addig ő – szerepe szerint – megállás nélkül rohangált körbe-körbe a színpadon. Mint a kavargó hópelyhek.

Húsz percig tartott az előadás.

Ennyi. Itt a történet vége.

A játékszabályokhoz ragaszkodó diáksereg ekkor legyintve megjegyzi, hogy a történet nem jó, mert ha egyszer tényleg megtörtént, akkor hol a játék lényege, az a bizonyos „volna”?

– Megtörténhetett volna….., hogy színész leszek – válaszolta a történet gazdája.

A másik pályamunka rögtönzője ugyancsak vétett a játékszabályok ellen, amikor elmondott egy mesét, mely vele történt és róla szólt. A mese szerint egy hatéves kislány repülni szeretett volna. Hatévesen még hitte, hogy repülni nem lehetetlen. Gyakorlatias kisgyerek lévén nem a fantázia szárnyán szeretett volna utazni, hanem a sajátjain. Kölcsön vett hát egy lepedőt anyu szekrényéből, karjaira erősítette, aztán irány a padlás, majd a tető, s végül a repülés. Csodával határos módon épen és sértetlenül ért földet. A lepedő, ha szárnynak nem is, de valamiféle ejtőernyőnek bevált. A gyermeket szülei első ijedségükben jól elverték, hogy többet ne próbálkozzon hasonlóval. De a gyermeki lélek alaptulajdonsága, a kíváncsiság nagyon erősnek bizonyult. Ha nem jött be lepedő-szárnyakkal, megpróbálta esernyővel, mint Csudálatos Mary. Másodszor is megúszta. A soros verést persze nem, de ez megint csak nem szegte kedvét. Harmadszor próbálkozhatott volna léggömbbel, mint Micimackó, de amit eddig csekély értelmű bocsunkról hallott, óvatosságra intette. Jobban bízott az aputól ellesett technikában, eszkábált hát magának szárnyat fából. Igen, jól sejti a kedves olvasó, vannak még csodák, harmadszor is megúszta élve. Sőt, a verést is, mert most nem volt szerencséje, eltörött a karja, s szüleinek nem volt szívük bántani.

Ennyi.

A játékban ez a történet sem lett nyerő, mert a szabályokhoz ragaszkodók most is követelték azt a bizonyos „volnát”.

– Ez a történet veled esett meg, tehát nem ér! – mondták. – Mi ebben a Megtörténhetett volna…?!

– Megtörténhetett vol­na..., hogy megtanulok repülni.

Ha a történetek szereplői magukra ismernek, az nem a vé­letlen műve. Be kell vallanom továbbá, hogy mindez egy tanár-kollégám óráján esett meg, és én csak továbbmeséltem. De mivel magam is fa­na­tikus játékos vagyok, hiszem:

…megtörténhetett volna…, hogy az én órámon történik meg.

Beregszászi Anikó