A dohány

„Lesz még a ridikülben finom dohány”, bizonygatja, ismételgeti szomorúan az apacs dal, kifejezve az álmot, a vágyat a könnyen szerzett pénz iránt. És valóban jó lenne tudni, hogy kerül-e itt, Kárpátalján a nehéz munkával megtermelt dohányból valami a termelők retiküljébe. A tiszántúli agrárcég, leánykori nevén Határőr Kolhoz két éve vár a leadott dohány árára.

A 30-as években Fogarasi, e vidék egyik földesura dohányleadás után a beváltóból a bankba ment, azután pedig az úri kaszinó Royal mulatójába vonult be lóháton úgy, hogy a ló a molett kasszírnő karját nyaldosta, aki sikított örömében, mert a hatalmas borravalóra gondolt, amit a látogatás után a nőtlen duhaj szétoszt majd az alkalmazottak között.

Abban az időben Kárpátalján 9000 tonna dohányt termesztettek és szállítottak mesz­sze földre, természetesen a mun­kácsi dohánygyárba is. Ezt a men­nyiséget a szovjet időkben a járási és megyei pártbizottságok fenyegetései és egyes kolhozelnökök leváltásai árán sem tudták megtermelni a közös gazdaságok. Ha megfeszültek, sem tudtak 7000 tonnánál többet jelenteni a központnak.

A kolonizációs ipartelepítés egyik bűnös eredménye volt a munkácsi dohánygyár megszüntetése. Akik „elvitték” a dohánygyárat Lembergbe, ugyanazok az apacsok voltak, akik később eladták Ukrajna összes cigarettagyárát a multinacionális cégeknek, a nyugati apacsoknak. Sietve ütötték nyélbe az üzletet, így nem került bele a szerződésbe, hogy az Ukrajnában gyártott cigaretta alapanyagának egy része ebben az országban kerüljön megtermelésre. Most az Ukrajnai Dohánytermesztők Szövetségének elnöke, Tomencsuk úr azt szeretné elérni, hogy az ukrajnai dohánygyárak legalább 10 % Ukrajnában termelt dohányt használjanak fel a termelésben. Adja Isten, hogy sikerüljön neki, de hát a vonat elment. Azokat, akik tehettek volna valamit a privatizációs szerződések megkötésekor – ők azok a bizonyos apacsok –, sajnos nem érdekelte a dohánytermesztés, a sok ezer mun­kanélküli, meg egyáltalán a simított dohány, csak a finom vágott, a retikülben.

Tiszakeresztúri barátom megmutatta a nagyapja szerkesztette dupla fenekű vakablakot, ahová a fináncok elől eldugta az öreg a maga termesztette dohányleveleket, hogy legyen mivel füstölni egész évben. Szigorúak voltak a fináncok, a dohány- és szeszüzlet állami monopólium volt, tisztességes fizetést kellett adni az útkaparónak, tanítónak, vasutasnak, és a nyugdíjasok is időben kapták a megélhetéshez elég nyugdíjat. Az apacsok akkoriban csak vágyakozva énekeltek a dohányról.

Félretéve a humort, vajon lesz-e valaha Kárpátalján igazi nagyüzemi dohánytermesztés, és kerül-e – ha nehéz munka árán is – a termesztők retiküljébe a megélhetéshez elég finom dohány?

Thitli