Csoóri Sándor: Megyek s te mosdatsz engem
Isten, megmosdatsz újra
őszi esőben.
Megmosdatsz tetőtől talpig,
mintha még most is a régi,
zsoltáros fiad volnék.
Megyek a hegyre hozzád: kis, kerek
templomod körül
halott őseim beszélgetnek.
Csuromvíz minden szavuk
s kökényfa-ujjaikon is
ide-oda szaladgál sok-sok csepped.
Ki akarta, hogy én velük és veled
egyszerre találkozzam?
Egy napon, egy órában,
amikor a közelben járó fácánok szeme
az életemtől megsötétedik?
Van valahol még egy másik Isten is?
Rejtelmesebb
és akaratosabb nálad?
Aki nem ígér, nem kér, nem kérdez,
nem válaszol,
de hét varjúval viteti magát
most is az égbe,
hóna alatt harang és katicabogár,
mögötte hosszan suhogó vizek,
mintha földtől az alacsony Holdig
fátyol suhogna?
Megyek s te mosdatsz engem
kívül, belül.
Nedves, zöld leveleid hűsítgetik a húsomat.
Minden lépésemre
egy-egy életet veszítek el,
egy-egy ártatlanul roncsoló bűnt –
Mintha magamat kéne
a végső életre megteremtenem.
Ugye mennyire ismerős ez a hang, ez a nagyon közelről való megszólalás? Hát persze, valamennyien így vagyunk ezzel: van bennünk egy hang, aki beszél, aki megszólítja Istent és fohászkodik hozzá. Mert jó, hogy van ez a pont az ember életében, amihez nem fűz semmiféle érdek. Amely megszólalásban nem kell hazudni, még csak kicsit másként fogalmazni se, és nincs értelme elhallgatni ezt vagy azt, amit mások előtt esetleg szégyellne az ember.
Kicsit hasonlít az apokrif imákhoz, azokhoz a hivatalosan el nem ismert fohászokhoz, amelyekről csodálatos gyűjteményt jelentetett meg Erdélyi Zsuzsanna. A címe: Hegyet hágék, lőtőt lépék. Ezek az apokrif imák elsősorban imádságok, miközben érezni bennük a költészet varázsát. Csoóri Sándor verse mindenekelőtt költemény, csak felidézi bennünk ezeket a népi imádságokat is.
A megszólalásban benne rejlő tisztaság és őszinteség lenyűgöz mindenkit.
Penckófer János