Schein Gábor: Románc

Kedvenc kutyánkat nevezzük Tengernek, és bárhol járunk, térjünk hozzá vissza. Ó Catalinám, az én torkom nyitott sír, de éjszaka, ha kihunynak a tények, szilárdan tartom a Nagy Formát, reggel eztán Cadizba képzelem magunkat, ahol bokádat még tízkor is kutyánk nyaldossa, én pedig kihajózom, mert a tengerész megteremti művét, de nem él vele.

Nincs más társam, csak a szél, öt percenként jön egy-egy tanker, s még Frankhon partjainál is kutyánkkal beszélgetek: „Hiába lakik Catalina szívemben, nem egyezhet a szív a szóval”, és oda is te küldesz választ: „Dalolj a hűségről, Rico Franco, csábos énekű tengerész.”

Látod, elöregszenek a dolgok, ha elérik teljüket. Kutyánk is, bizony, szép hasat eresztett, hiába sétáltatom, a szukákat körbe se szagolja, megvalósítja a nem-cselekvést, de az én szívem telve van gyönyörrel – Catalina, ősz menyasszonyom, elviszem neked ismeretlen vizek aranyát.

Talán első pillantásra föl sem lehet ismerni a verset, mivel a külalakja nem hasonlít a megszokott formához. A rövid sorok helyett itt a költő azt a megoldást választja, hogy a nagyon erős belső alakzatokra bízza a versképző hatást, a verset felismertető hangzatot. Vannak ilyen költemények is. Ezek mindig változó hosszúságú sorokat öltenek magukra. Mindig addig tart egy-egy ilyen verssor, ameddig a lap vagy épp a hasáb tördelése engedi. Persze csak akkor válhat indokolttá az efféle forma megjelenése, ha a mondanivaló és a költeménybeli beszéd igényli ezt a viszonylag ritka változatot.

Első olvasáskor a vers értelme mintha szertefolyna, mintha parttalanná válna a beszéd, és olyan érzésünk támad, mintha a szavak sem mind a megszokott jelentésükben funk­cionálnának. Így válik összetetté a hatás, így lesz könnyű és szépséges mindaz, amit fölfogunk belőle. Ezáltal válik a tenger, a kutya, a férfi és a nő, valamint az őket körbelengő hűség áttetszővé, mint az idő, amely bizony elrepül fölöttünk. Így válik a költemény jelzéssé, olyan okozóvá, amely mögött ott dereng az élet kimondhatatlan értelme. Kinek-kinek a maga szája íze szerint való értelem ez, hiszen sohasem találni meg a végső választ erre a kérdésre: mi végre vagyunk itt, mi végre élünk, ha a pusztulásba rohanunk?

Penckófer János