Az új miniszterelnök

A kazettabotrány vége és a választási kampány kezdete

Anatolij Kinah „csont nélküli” miniszterelnökké választása a legtöbb elemzővel együtt engem is meglepett. Természetesen itt kellemes meglepetésről van szó, hiszen az országnak érdeke volt, hogy elmaradjon egy többmenetes „premieriáda”, és ezzel megszilárduljon a stabilitás.

Az természetesen kezdettől fogva látszott, hogy Ana­tolij Kinah kompromisszumos figura, s mint ilyen, komolyan esélyes. Viszont az is látszott, hogy a jobboldal és a Baty­kivscsina százegynéhány szavazattal rendelkező blokkja aligha tud kihátrálni frissen deklarált ellenzéki szerepéből – legalábbis nem a játszma elején. A kommunista száztízegynéhány szavazat ingadozott ugyan, de itt is látszott, hogy aligha teljesíthetőek programban, miniszteri posz­tokban és egyebekben benyújtott követeléseik. Ha ehhez a két blokkhoz hozzáadjuk Olek­szandr Moroz 16 szocialista szavazatát, és a többi erősen balos képviselő (például Vitrenko) voksát, akkor érthetővé válik, miért kell a Kucsma elnök jelöltjére leadott 239 szavazatot pozitív meglepetésnek tekinteni.

A mérleg nyelve szerepét végül Olekszandr Moroz vette magára, aki már korábban bejelentette, az elnök által kijelölt miniszterelnök szabályos megválasztását kisebbik rossznak tekinti egy megbízott kormány működéséhez képest, ezért, ha kell, támogatni fogja. Állta a szavát. Érdekes fintora ez a sorsnak.

Kevésbé látványos, de fontosabb egy másik jelenség ebben a históriában, mégpedig az, miért nem próbált meg senki külön játszmát folytatni a centrista blokk hat (de ha a függetlenek között meglévő töredék-csoportokat is figyelembe vesszük, akkor több) egymással sokszor konkuráló frakciója közül? Túl egyszerű lenne a válasz, hogy az elnökpárti frakciók az elnök felhívására katonás fegyelemmel szavaztak! Hol volt ez a katonás fegyelem, amikor az elnök Jus­csenko leváltása ellen foglalt állást? Az, hogy az elnöki akaratnyilvánítás ezúttal valamivel határozottabb lehetett, csak részben ad magyarázatot. Az igazi ok, hogy az elnök ennyivel erősödött az utóbbi időben.

Az erősödés két tényező együtt­­hatásaként következett be. Az egyik, hogy kifulladt a kazetta-botrány. A végrehajtott személycserék erősítették az elnök pozícióit, az ellenzék pedig mostanra mindenki számára világossá tette, hogy tömegeket nem tud mozgósítani, szétforgácsolt, világos program és egyértelmű vezér nélküli, és mindezek miatt reménytelenül gyenge. Mindeközben az oligarchikus csoportok is meggyőződhettek arról, hogy nem tudják teljesen megszerezni és egymás közt felosztani a végrehajtó hatalmat. A legtöbb, amit kaphattak, az volt, hogy felállíthattak valakit vagy valakiket a bársonyszékekből. De a legmagasabb ülőalkalmatosságokat nem adják nekik oda, legfeljebb egy pár hokedlit. Abban, hogy az oligarchikus csoportosulások hátrább vették az agarakat, a parlamenti és a helyhatósági választások közeledtének is fontos szerepe volt. Egyikük sem olyan naiv ugyanis, hogy azt képzelje, az általuk hivatalosan hirdetett programok segítségével tudnak elegendő szavazatot összegyűjteni. Ehhez az államapparátus támogatására van szükség. Aki ebből nem kap, az eláshatja magát. Így Kucsma elnök elérhetetlen magasságból dönthet arról, kinek legyen esélye a parlamentbe kerülni és kinek nem.

Az ország sorsának alakulása szempontjából persze az a lényeges, hogy ezúttal sikerül-e olyan centrista blokkot – akár egy hatalompárt formájában – létrehozni, amely a következő összehívású parlament meghatározó ereje lehet, s esetleg egy következetes reformpolitika törvényhozási hátterét is képes lenne biztosítani. Ez az optimista forgatókönyv megvalósulhat, hiszen marad a vegyes választási rendszer, és így a kommunista pártot a jelenlegi ¼ -nyi parlamenti részarány mellett lehet tartani. A jelenlegi jobboldali ellenzék, mivel Viktor Juscsenko nem vállalta el a vezetését, elvesztette a megerősödés esélyét. Pontosabban, ha a jelenlegi bomlási, meghasonlási és hatalmi pozíciókból való kiszorulási folyamatok tovább tartanak, akkor a parlamentből való kiesésre vannak ítélve.

A helyzetet tehát az adott körülményekhez képest stabilizálták. Mindenki szeretne többé-kevésbé kiszámítható körülmények között a választásokra összpontosítani. Ehhez jobbára a külpolitikai feltételek is adottak. A Nyugat ugyan nem fogja többé idealizálni az ukrajnai helyzetet, és egyelőre pénzt sem ad, de határozott Ukrajna-ellenes akciók sem valószínűek. Oroszország szerepének erősödését jelzi egy politikai nehézsúlyú nagykövet, Viktor Csernomirgyin kinevezése, de ugyanakkor az is látszik, hogy az „idősebb testvér” egyelőre nem szövöget gyors bekebelezési terveket.

Ez a nyugalom azért egy mocsár befagyott felszínének nyugalma. A gazdaság és a társadalom alapvető kiegyensúlyozatlansága nem ad alapot egy igazi stabil állapot kialakulásához. Bármilyen gazdasági, regionális, nemzetiségi, külpolitikai mozgás felforgathatja a leülepedett erőviszonyokat, ahogyan az a kazettabotrány esetében is történt. Ha azonban marad a jelenlegi nyugalom, a közvélemény is a legfontosabb, a politikai középen lejátszódó folyamatokra koncentrálhat. Arra, hogyan folyik a tömbösödés, kinek sikerül a legnagyobb, legösszefogottabb blok­­kot létrehoznia, és ami ezzel jár, melyikük vagy melyek lesznek az elnök által hatalompárttá felkenve.

Sz. K. M.