Pilinszky János: Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy fölvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

         Bár néha félek, hátha eltemet

         a torkomig felömlő élvezet,

         mi most csak fölkérődző förtelem,

         mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,

mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?

Hogy pusztulj ott és vesszenek veled,

kiket szerettél! Együtt vesszetek.

         Előbb örökre megnézném szobád,

         elüldögélnék benn egy délutánt,

         agyamba venném, ágyad merre van,

         a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,

hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,

a tűzvész honnan támad és hova

szorít be majd a lázadó szoba?

         Mert égni fogsz. Alant az udvaron

         a tátott szájjal síró fájdalom

         megnyílik érted, nyeldeklő torok.

         Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:

gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,

gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,

vérző gubanc a szűk tető alatt!

         Mi engem ölt, a forró gyötrelem,

         most végig ömlik rajtad, mint a genny,

         sötét leszel, behorpadt néma seb,

         akár az éj, s arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.

A poklokban is meglazult hitem.

Vigasztalást a játék sem szerez,

az éjszakának legmélyebbje ez.

         Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

         Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

         Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

         s ha értenéd is átkaim, – ne félj.

A kínzó szenvedély és a gyötrelem természetéről mostanában egy nagyon tanulságos mese jut eszembe. Az Építés útját mindegyre keresztezte a Rombolás. Hosszú-hosszú évekig harcoltak egymással, de egyik sem tudta elérni a célját: a Rombolás nem tudta legyőzni az Építést, ez utóbbi pedig a folytonos küzdelem miatt nem végezhette a dolgát nyugodtan. És akkor jött a megvilágosodás: az Építés gondolt egyet, és akinek korábban az arcát mutatta, most annak hátat fordított. Azt mondta, mostantól tehet akármit a Rombolás, elfelejti őt, hogy létezik, ettől a perctől kezdve már csak önmagára és a barátaira figyel. És ez a gondolat hozta meg az Építésnek a végső győzelmet...

A kínzó szenvedély és a gyötrelem valóban ölni is képes lenne. Rágyújtaná a házat a fájdalmat okozó kedvesre, és a pusztítás gyönyört okozna annak, akit félreállítottak. Ám a pusztítás és gyilkolás helyett sokkal kegyetlenebb dolog is létezik: elfelejteni az illetőt, kizárni, többé sohasem számolni vele, levegőnek venni. Mert nincs is annál fájdalmasabb érzés, mint ha érezzük, hogy bármit teszünk, érdektelenséget vált ki az igyekezetünk; többé már nem figyelnek ránk, feleslegessé váltunk. Ez pedig azt jelenti, nem is létezünk. Rosszabb, mint maga a halál...

Penckófer János