Dsida Jenő: Istenem, ki járt itt?

Jövök szívemmel a havas hegyekből.

A görbe hold zöld-sárga sugara

befényli halk, magányos házamat.

S előtte, íme, titkos lábnyomok.

Rozsdás kulcsom nyiszogva sír a zárban,

de a meszelt fal ünnepi fehér,

de a küszöb nedves-tisztára súrolt

és furcsán csillog a kopott kilincs.

Meleg fogad és hervadó virágszag.

Fakó arcképek tört szemén mosoly.

A tűz dalolva és kacagva pattog

a kandallón. Ki rakhatott tüzet?

Új olaj serceg lámpásom begyében,

ágyam hűs, sima gyolccsal hívogat

s nini, öreg párnám is duzzadó

és habfehér. Ágyat ki vethetett?

Az asztalon nyitott könyvek, füzetkék

elhintett szirmok közt derengenek,

halványan, mint a félszeg, kedves álmok,

amiket elfelejtünk hajnalig.

Különben senki. Zöld hold száll az égen,

befényli halk, magányos lelkemet.

És én tűnődve ülök ágyamon:

Vajon ki járt itt? Istenem, ki járt itt?

Tudom, hogy mi történt egyszer, ott, abban a házban. Mikor még nem ismertem ezt a költeményt, mikor még csak a címét olvastam futólag – gondoltam, mi lehet a titok nyitja. Aztán megállított valaki. Gondolkodjam, ki állhat a sok kis apró, sokszor pedig észrevétlen csodácska mögött. Amikor elolvastam ezt a verset, örültem is kicsit, meg bosszankodtam is, hogy Dsida Jenő mért nem tudja. Hogy Dsida Jenő mért hallgatja el, ha egyszer sejti?

Most én is úgy hiszem, hallgatni róla legalább annyira beszédes dolog, mint megnevezni. Inkább a mindenkori nyomokra figyeljünk.

Lássuk meg a kopott kilincsen a csillogást, a hervadó virágszag fájdalmas gyönyörét. A fakó arcképek tört szemén keressük meg a bujkáló mosolyt. Minden itt lakik köröttünk, minden olyan más, ha látjuk titkát annak, amit nézünk, ami fölfedi magát. Dsida Jenő pedig ehhez különösen ért. Azt mondja, ilyen egyszerű a Minden. Azt mondja, ne a válaszra figyeljünk, hanem a kérdésre, ami eltakar: Istenem, ki szórja körénk nap mint nap ezt a temérdek jelet?

Penckófer János