Hatvanöt kilométer imádkozva és énekelve
Gyalogos zarándoklat Máriapócsra
Péntek hajnalban a beregsurányi határátkelőnél nagy meglepetést okozott egy 120-130 fős csapat, különösen, miután kiderült, mire vállalkoztak. A nagyrészt görög katolikus felekezetű utazók célja ugyanis nem üzlet vagy családi látogatás volt, hanem a máriapócsi kegyhelyhez indultak, méghozzá gyalog. Az utazók nagy része fiatal volt, a legidősebb zarándok azonban 73 éves is elmúlt.
A zarándoklatok sora a múlt évben kezdődött. Akkor a millenniumi év alkalmából valami különlegeset terveztek a munkácsi görög katolikus egyházmegye beregszászi esperesi kerületének lelkipásztorai, így mintegy 120 hívő gyalogszerrel látogatta meg a kegyhelyet, mint tették azt hitvalló őseik. A tavalyi tapasztalatokon okult zarándokok számára az idei út jóval könnyebb volt, tudták, mire számítsanak. Így többek között 2-3 váltólábbeli és kötszer is került a táskákba.
Az első kilométerek gyorsan fogytak a zarándokok énekei és imái mellett. Ahogy melegedett az idő, úgy kerültek le először a melegebb ruhadarabok, majd a táskák, s itt-ott a cipők is, a zoknik nagy bánatára. Amerre elhaladt a menet, megakadt a közlekedés, megállt a munka, kíváncsiskodók és értetlenkedők tekintete követte a zarándokokat: Máriapócsra? Gyalog? Ebben a hőségben?
A csoportot kísérő gépkocsi és autóbusz az első nap többnyire a csomagszállítás eszköze volt. Az idősebbekben a felajánlás tartotta a lelket, a fiatalok pedig egymást buzdítva rótták a kilométereket, kihívásnak tekintve az utat. A frissen szerzett hólyagokra pedig útközben útilapu, sportkrém, kötszer került.
A zarándokok (a rövidebb-hosszabb pihenőkkel együtt) kilenc óra alatt értek be Vásárosnaményba. A csoport egy része a gergelyugornyai óvodában, a többség pedig a vásárosnaményi középiskola tornatermében elhelyezett matracokon töltötte az igencsak rövidre szabott éjszakai pihenőt.
Másnap hajnali három órakor a zarándokok újra elindultak a kereszt után. Reggeli előtt – menet közben – megtartották istentiszteletüket, a felkelő napot már teljesen éberen, énekelve, imádkozva köszöntötték. Ahogy telt az idő, egyre nőtt a meleg, a pihenők után mind nehezebb volt felállni, az autóbusz üléseit is egyre gyakrabban vették igénybe az elgyengült utazók. Szabó Konstantin atya saját fáradtsága ellenére jó pásztorként igyekezett tartani az erőt a csapatban, bátorító szavaival biztatni az elcsigázott híveket.
A máriapócsi templomhoz közeledve mindenkibe visszatért az erő, az utolsó kilométerekre kiürült a busz. Közben a csoport létszáma is megnőtt: a buszokkal érkező honfitársak egy része, különösen a fiatalabbak, az út végén csatlakoztak a gyalogosokhoz. A város előtti kanyarban a kis csoport megállt összegezni a tapasztalatokat, hálát adni a megtett útért. A templom körvonalait látva mindenki elfeledkezett az út kellemetlenségeiről, sajgó lábairól, a hőségről, csak a megkönnyebbülés és a sikerélmény maradt. A máriapócsi helységnévtábla mellett elhaladva örömkiáltások törtek fel a zarándokok ajkairól. A csapat első útja a kegytemplomhoz vezetett: imádkozni és hálát adni a csodatévő Mária-kép előtt. Egyesek gyászukat vitték a kegyképhez, mások kéréseiket, hálájukat.
A délután a pihenésé volt, majd az utazók fokozatosan bekapcsolódtak a búcsú programjaiba. A Pápa téren vidámpark várta a zarándokokat, valamint árusok sátrai, ahol a különböző ruhaféléktől a mézeskalácsig, a szentképtől a Buddha-szoborig bármit megtalálhatott a vásárló.
A második éjszaka a művelődési ház matracain, ill. a buszok ülésein telt, így vasárnap alig pihenve, de lelkiekben megerősödve járultak az utazók a templom előtt felállított oltárhoz.
Hazafelé a buszon ülve a zarándokok jóleső érzéssel nézhették a még így, járművel is hosszú utat. Egyesek eldöntötték, hogy legközelebb nem vállalják a zarándoklat eme formáját, mások számba vették, kit hozhatnak majd magukkal. A friss tapasztalatokkal hazatérő szervezők számára ugyanis nem kérdés, hogy lesz gyalogos zarándoklat legközelebb is. Demkó Ferenc atya szavai szerint jövőre még könnyebb lesz az út, pár év múlva pedig néhány kilométerrel közelebb húzzák majd a pócsi templomot a gyalogos zarándokok kedvéért.
Olasz Tímea
A kegykép története
A kegyképet 1676-ban készítette a pócsi bíró a török rabságból való szabadulásának emlékére. Első könnyezése 1696 novemberében történt, s két hétig tartott. A korabeli feljegyzések szerint az utolsó napon minden megfagyott, kivéve Mária könnyeit. I. Lipót osztrák császár és magyar király rendeletére a képet Bécsbe szállították, s a Stephansdomban helyezték el. Ugyanezen a napon szenvedett döntő vereséget a török hadsereg Zentánál.
A kegyképről több másolat készült, de sem az eredeti, sem a másolatok nem könnyeztek, kivéve azt, amelyiket Pócsra visszavittek. Ez a másolat 1715 augusztusában három napig, 1905 decemberében 18 napon át könnyezett.
Az első könnyezés idején a kállói plébános egy tiszt haldokló gyermekét emelte a képhez, aki aztán meggyógyult. A hálás anya nyakéket helyezett az ikon elé, ezzel nyitva meg a zarándoklatok sorát. A mostani másolatot is ékszerek, mankók, márványtáblás hálaszövegek veszik körül.
A kegytemplomot 1948-ban XII. Pius pápa bazilika rangra emelte.
