Kosztolányi Dezső: Üllői úti fák
Az ég legyen tivéletek,
Üllői úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos, virágos fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
Üllői úti fák.
Másoknak is így nyíljatok,
Üllői úti fák.
Szívják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék, örök az ifjuság,
Üllői úti fák.
Haldoklik a sárgult határ,
Üllői úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan, dalolva jár,
s megöl minden csirát.
Hova repül az ifjuság?
Feleljetek, bús lombu fák,
Üllői úti fák.
A nagyon ismert és népszerű versekhez, az olyanokhoz, mint az Üllői úti fák, nehéz egy pár soros ajánlást írni. Meg nem is kell. Úgysem lehet hozzátenni semmi érdemlegeset.
Fájdalmasan szép és igaz ebben a költeményben minden. A Mindenről beszél megint a szerző, arról, aminek titkát megfejteni soha senki nem lesz képes itt, ezen a Földön. Nem állhat meg a titokkal szemben soha senki a halandók közül, ugyanis az élet mibenléte Isten gondja elsősorban. Minket ehhez csak a művészet kapcsolhat hozzá. A Költészet pedig az egyik legalkalmasabb terep, hogy a titkok közelében tartózkodjunk. Az emelkedettség, a sejtelmesség, a megfoghatatlan szorongás: minden, ami felkavar egy-egy verssel való találkozás után, segít a válaszkeresésben: „Hova repül az ifjuság?”
Volt idő, mikor még azt kérdeztem, miért kell állandóan keseregni, miért kell a költőknek mindig siránkozniuk azért, mert valami letűnt örökre. Azt is hittem, ha egyszer megláthatnám az Üllői utat, többet tudnék erről is, erről a költeményről is. Aztán úgy adódott, hogy a barátommal gyalog mentünk végig az egész Üllői úton, a Kálvin tértől egészen ki a nemtudom hová, a Nagyvárad téren is túlra. Egész úton figyeltem: hol voltak egykor azok a bizonyos fák? Hogy nézhettek ki azok a fák? Aztán elővettem a költeményt – és sehol semmi többlet.
Csak most hiába szeretném, mégse tudom igaz szívvel ideírni a régi kérdésemet: Miért kell állandóan az után kutatni, ami egyszer már örökre letűnt...
Penckófer János
