Illyés Gyula: A szil és a szél

Rezzent a vén szil: szisszent, jött a szél;

villám rándult, mint megrándult kötél;

egy percnyi csönd. És bömbölő haragra

fakadt a vihar százezer harangja.

Kapkodta fejét a szilfa, az agg,

vallatott rab a pofonok alatt;

ahány karja volt, mind hátracsavarta

a nyár haragba-kékült zivatarja.

Zúzott, tört, csépelt, őrjöngött a szél;

kiszállt a fából végre egy levél,

egy, és csak úgy, ahogy végül kiszáll a

fiai mellől a hajszolt madárka.

Egy levelet, egy sárga levelet,

az öreg szil csak annyit engedett;

azt vitte a szél, azzal írta végig

a maga égigérő gyöngeségit!

...Elült a szél, s a büszke szil ugy állt:

legyőzte – mindörökre! – a halált.

S hat hét mulva egy őszi szellő szóra

minden levelét önként sárba szórta.

Hát persze, hogy szimbólum ez a fa – Illyés Gyula szilfája. Ha ennek semmi más jelét nem vennénk észre, a „vallatott rab a pofonok alatt” sora mindenképp ezt juttatná eszünkbe. Szimbólum, igen, a kitartás szimbóluma. Olyan réges-régi motívumunk ez, és olyan örök, mint a népmesék világa. Meg annyira igaz is.

Van-e olyan ember, aki ne ismerné például a szél esetét a vándorral? A viharos szél bárhogyan szerette volna letépni a vándor köpönyegét, nem sikerült neki. Ahogy nőtt az erőszak, úgy nőtt a vándor ellenállása és akaratereje. Bármilyen újult erővel jött a támadás, hogy letépje végre azt a köpenyt, az ember annál erősebben fogta. A vándor így győzte le az ellenére törő erőszakot, ám a napsugár egyetlen simogatására engedett: levetette azt a köpenyt.

De a farkasokkal viaskodó Toldi Miklós ugyancsak hasonló módon viselkedett, mikor a fenevadakkal vívott. „Semmi baj! Az néki a tulajdonsága, / Hogy, ha nő veszélye, nő a bátorsága” – írja Arany János a Toldi ötödik énekében. Mert ilyen a természete, ilyen a természetünk. Ilyenek is legyünk. Hogy megmaradjunk...

Penckófer János