Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

A Nagy Imre-festmény hátára

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.

A szavakat is. Egyetlen szó,

egy tájszó se maradjon kint.

Semmi sem fölösleges.

Suhoghat akár negyvenezer nap

és negyvenezer éjjel, ha egy

buboréknyi lelkiismeret-

furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.

És fölszárad majd a sár.

És akkor majd a megőrzött,

a meglevő szóból újra-

teremthetjük magát

az első búzaszemet,

ha már igével élnünk

tovább nem lehet.

Lehet-e vajon ennél egyszerűbben elmesélni a világ végét és a világ kezdetét? Mert ebben a Kányádi-versben minden benne van. A vég is meg a kezdet is, de még csak az is, hogy mi, miért fog megtörténni egyszer. Sőt még az is benne van, hogy micsoda, miért történt úgy, ahogyan megtörtént.

Mert a világ pusztulásakor nemcsak az élő állatokat, növényeket kell majd menekítenünk, de a szavakat úgyszintén menteni kell. És nemcsak akkor: most is, mindig... Az ember nemcsak ételen-italon él, de jóízű szavakon mindennél előbb. És szóból aztán tényleg nincs egyetlen feleslegünk se. A legkisebb kérdő e betűnkre, vagy az i-n található kicsi pontra egyformán szükségünk van. Mert a legeslegfontosabbat sose feledjük el: szóból lett, igéből lett ez a világ, és a szó, az ige tartja mind a mai napig egybe. De ez a vers arra is figyelmeztet, hogy az ember mégiscsak ember, és nem Isten: nem élhet csak a szavakon. Az ige után, vagyis: az ige után szükségünk van búzára, kenyérre... Hogy megmaradjunk.

Penckófer János