Kovács Kati: Az élet sok kis apró örömből áll
Aki úgy érzi, missziót teljesített Kárpátalján
Kovács Katit nem kell bemutatni olvasóinknak, hiszen ki ne ismerné a Slágertévé háziasszonyát. De abban is biztos vagyok, hogy velem együtt több kárpátaljai számára Kovács Kati elsősorban táncdalénekes, akinek dalait szívesen dúdoltuk és dúdoljuk ma is. Ő volt az, akinek fellépését sok-sok évvel ezelőtt különös izgalommal vártuk Kárpátalján, és akivel a személyes találkozás rendkívüli élményt jelentett. Akárcsak akkoriban, most is meglepett közvetlenségével, szívélyességével, nyíltságával.
– Úgy tartják, hogy Kovács Kati a nagy generációhoz tartozik…
– Ez olyan szomorúan hangzik…
– Mégis így kezdeném a mondatot, mert egy olyan zenész-énekes nemzedéket képvisel, amely számára nagyon fontos a közönség, a közvetlen kapcsolat az emberekkel. Így tanulta, vagy ezt magával hozza az ember?
– Szerintem inkább magával hozza. Gondolom, a színpadra lépőnek mindig egyformán fontos a közönség megismerése. Persze fiatalabb koromban megtapasztaltam, hogy van, aki a közönséget szereti, van, aki azt a társasjátékot, amit maga a fellépés jelent, és van, aki imádtatja magát. Én nem imádtatni akarom magam, azt szeretném, ha családtag lennék. Talán azért, mert hárman vagyunk testvérek és megszoktuk, hogy egy nagy családot alkotunk, tehát oda kell figyelnünk egymásra.
– A családjáról mindig kivételesen nagy szeretettel beszél, különösen édesanyjáról…
– Azért alakult így, mert bár apukánkkal éltünk, mégis nagyon-nagyon ritkán láttuk, s valójában édesanyánk nevelt bennünket. Nem lehetett könnyű három gyereket felnevelni abban a háború utáni időszakban. Ezért nekem mindig is az volt az álmom, hogy felnőtt koromban édesanyámnak mindent megadjak, hogy soha többé ne kelljen nélkülöznie. A mai napig is ezt tartom szem előtt.
– Énekléssel kezdte a pályáját, és mindig elmondja, hogy nagyon szeret énekelni, de azért volt egy-két vargabetű a pályafutásában: film, szinkron, paródia, rockopera és a zenében is számtalan műfaj, stílus. Ez azt jelenti, hogy unalmas mindig egy és ugyanazt csinálni?
– Az ember sokfélét tanul és még többre vágyik. Valószínűleg van, akit egyféle foglalatosság is kielégít. Számomra nem szórakoztató, ha egy helyben vagyok, egyfélét művelek. Ezért szívesen fogadtam, amikor például filmezni hívtak, mert új volt, érdekes és egy kicsit más, mint az éneklés. De utólag már bevallhatom, hogy soha nem akartam színész lenni. Nehezen viselem, ha minden este ugyan- ott kell lennem, ugyanazon díszletek és emberek között. Jobb szeretem, ha egyik nap például Munkácson vagyok, másnap pedig Debrecenben. Szeretem ezt a fajta mozgalmas életet.
– Mindig az volt a benyomásom, hogy Kovács Kati nagyon határozott, kiegyensúlyozott nő, különösen, ha munkáról van szó. De amikor a családjáról beszél vagy egy kicsit személyesebbre vesszük a hangot, akkor úgy tűnik, hogy a nyitottságával, őszinteségével könnyen sebezhetővé válik...
– Szakmailag elszánt, elkötelezett vagyok. Egerben, ahol felnevelkedtem és gimibe jártam, szigorú erkölcsök voltak. Ma már úgy mondanám, hogy jó példát mutattak nekünk: nem volt linkeskedés, ott mindenki komolyan vette a gyerekeket, mi pedig a tanárokat. Ezt tovább vittem magammal. Ugyanakkor az a véleményem, hogy a szakma iránt elkötelezett ember számára nagyon fontos a magánélet. Persze azt megőrizni, megvédeni igen nehéz, mert ha az ember ennyire komolyan veszi a hivatását, akkor valamenynyire háttérbe szorítja a magánéletét.
– Több ízben járt Kárpátalján. Milyen emlékei vannak?
– Tudom, hogy ilyenkor sztereotípiákat illik mondani, de nem is lehet mást. Amikor én arrafelé jártam, olyan 15 évvel ezelőtt, sokkal fontosabb volt a személyes jelenlét. Tehát nemcsak a zenének, hanem az emberekkel való találkozásnak is nagy jelentősége volt. Úgy éreztem, mintha egyfajta missziót teljesítenék, ugyanis amit csináltam, az inkább erkölcsileg volt fontos, semmint zeneileg. Nagyon jószívű, kedves közönséggel találkoztam.
– Vágyak, tervek, elképzelések?
– Nagy terveim soha nem voltak, mert mindig attól féltem, hogy ha túlságosan szépeket álmodom, akkor nagyokat „csücsülök”. Soha nem azt tűztem ki célul, hogy nyerjek valamit, hanem azt, hogy megfeleljek a saját elvárásaimnak. Tehát úgy énekeljek, hogy később ne kelljen szidni magamat. Úgyhogy kis álmaim vannak, apró boldogságok, és ha a közönség szeret, akkor megtettem mindent, akkor jól végeztem a munkámat.
Szépvölgyi Katalin,
Budapest
