Volt, akinek útközben lefagyott a lába…
Emlékeznek a szolyvai haláltábor aknaszlatinai túlélői
1944 novemberében Aknaszlatináról majd hétszáz magyar fiatalembert hurcoltak a hírhedt malenykij robotra. Számukra már az első két napban kiderült, hogy nem egyszerűen dolgozni viszik őket, hanem valami sokkal rosszabbal kell szembenézniük…
– Szlatináról gyalog indítottak bennünket Rahóra, és nem értettük, miért állítanak mellénk fegyveres őröket – emlékszik vissza a 77 éves Nazarovics Kálmán, akinek édesapjával együtt kellett elhagynia otthonát. – Nagybocskón már egy egész osztag őrizte az éjjeli szállásunkat, és láttuk, hogy ennek fele se tréfa. Rahóról aztán viszszafordítottak bennünket, úgy látszik, változott a parancs…
– Amikor a férfiak visszatértek a faluba, beterelték őket a futballpályára, és kaptunk egy órát, hogy ki-ki elbúcsúzzon szeretteitől – meséli Traxler Olga, aki 12 évesen volt a tragikus események szemtanúja. – Az a szörnyű nap felért egy katasztrófával, akkor már éreztük, hogy nagy baj lesz. Édesapámat is ott láttuk utoljára… Aki ügyesebb volt, megszökött, de a hiányzók helyébe a katonák másokat állítottak a sorba. Csak úgy, az út széléről, találomra fogdosták össze őket, hisz a létszámnak meg kellett lenni…
– Napi 16 órát meneteltünk élelem és ivóvíz nélkül, ráadásul végig vert bennünket az eső – folytatja Nazarovics Kálmán. – Közben minden magyar településen újabb csoportok csatlakoztak hozzánk, mire Szolyvára értünk, már vagy ezren lehettünk. Ott aztán néhány hét alatt tönkrementünk – ki az éhezéstől, ki a sok betegségtől. Én fiatal, vézna fiúcska voltam, így nem sokat néztek ki belőlem, de időnként beosztottak az ún. temető brigádba. Éjjelente szekérre raktuk és egy meszes gödörhöz szállítottuk a lemeztelenített halottakat. Ebbe kellett belegurítani a megmeredt, megfagyott testeket. Itt hallottam először, majd tanultam meg egy életre, hogy „Kidaj, kidaj!”…
– Nekem szerencsém volt, mivel beteges kinézetem miatt végül megkaptam a sárga felszabaduló cédulát. Januárban negyvened magammal tértem haza, de hónapokba telt, míg ismét munkába tudtunk állni.
Örmény Gyulát az 1945-ös új esztendő az Urál hegységen túl, a nevijanszki lágerben érte. Mint elmondta, minden második ember odahalt közülük, a legtöbben a szörnyű utazás következtében.
– A vagon padlózatán ültünk szemben egymással, ki-ki a maga megszabott helyén. Az járt a legrosszabbul, aki az ajtóhoz került, hisz leginkább őt érte a hideg. Volt, akinek még útközben lefagyott a lába és a táborba érve amputálni kellett… Sokan nem bírták a hideget és az éhezést, mivel csak kétnaponta kaptunk egy vödörnyi vizet, ételünk szárazborsó volt, tüzelőt pedig nem is láttunk. Néha megálltunk a nyílt pályán, jött egy fegyveres és bekiabált: Kaput jeszty?! Ha volt halott, akkor kinyitották az ajtót, egyszerűen kirángatták az élettelen testeket, és a töltésre dobták. Gyakran hallottuk farkasok vonítását, bizonyára várták a táplálékot…
– A táborba érve az első hetekben még sokan elpusztultak, végül vagy hetvenen maradtunk, akik fel tudtunk „erősödni” és munkába állhattunk. A téglagyárban dolgoztunk, majd négyen zenekarrá verbuválódtunk: mi húztuk az ébresztőt és a takarodót. Később kenyérvágónak tettek, és éjszakákon át porcióztuk a kenyeret, kinek-kinek norma szerint.
Gyula bácsi alig volt 19 esztendős, amikor annyi átélt borzalom után végül hazatérhetett szülőfalujába. A történtekről sokáig hallgatott, csakúgy, mint sorstársai. Szerinte sokan nem örültek visszatértüknek, mivel féltették a magyarok „távollétében” kisajátított munkahelyeket és beosztásokat. Valamit azonban semmiféle megpróbáltatás nem tudott elvenni tőle – mesterségét és makacs élni akarását.
-farkas-
