Szécsi Margit: Ej haj
Ej haj, kisöcsém
mikor kicsi volt:
rémek laktak a kéményen,
nem a telihold.
Álmunk urai,
nem volt velük baj:
szikra-táncos Ripacsbagó,
komor Bitaraj.
Ej haj, a világ
egyértelmű volt,
élő volt az eleven,
halott volt a holt,
jelen volt a jelenidő,
tavaly a tavaly,
ripacs volt a Ripacsbagó,
hős a Bitaraj.
Ej haj, fogy a hold,
kitelik a hold,
halott lesz az eleven,
s eleven a holt.
Herdál hitet, szeretőt
szívünk, a szilaj –
s minden bajunk kutyabaj, míg
fekete a haj.
Ej haj, fogy a lét,
kitelik a hant –
jaj nekünk, ha mellkasunkon
csontot ér a lant,
csókok híján havazik
párnára a jaj –
fekete a Bitaraj,
megőszül a haj!
Ez a vers sokféle ember többféle érzését le tudja fedni óévbúcsúztató táján, amikor óhatatlanul is számvetést készítünk, számolgatunk: mennyi ment el eddig, vajon mennyi van még hátra. Van, aki komolyan végzi a számvetést, van, aki inkább csak vidám akar lenni, van, akit elkeserít a féktelen jókedv, van, aki még emlékezni sem akar az épp elfogyó évre – senki sem maradhat ki a vég és a kezdet emelkedettségéből... Nehéz eldönteni, mi a jobb: az, hogy befejeződik valami és végre-valahára pontot tehetünk a végére, vagy inkább az, hogy elkezdhetünk valamit, hogy végre beindul valami más. Miközben persze az sem hagy nyugodni, az a sejtelmünk, hogy valójában nem ér véget semmi, és nem kezdődik el semmi új.
Az Ej haj egyszerre komoly meg vidám, féktelen jókedv a szomorúságban, reális mesék és álomszerű valóságok jutnak eszünkbe róla. Egyszerre fáj az elmúlás, meg öröm is, hogy érzékeljük, szóval olyan, mint egy Ripacsbagó meg egy Bitaraj egyszerre... Semmi sem egyértelmű. Minden más tud lenni, ha akarjuk. Folyton-folyvást kitelik meg elfogy a hold, „halott lesz az eleven, s eleven a holt”, olyan, mintha sose múlna el felőlünk semmi.
De a jókedv mégiscsak mulandó: kijózanodunk, és látjuk, semmi sem igaz. Ripacsbagó az Ripacsbagó, Bitaraj meg Bitaraj, „tavaly a tavaly”... És egy valami örökké igaz marad: „minden bajunk kutyabaj, míg fekete a haj”...
Penckófer János
