Magyarság és hagyományőrzés

Isten éltesse!

A beregi kézimunka, de különösen a beregi szőttes fogalma szorosan összeforrt Prófusz Mariannának, a Népművészet Mesterének, a beregi alkotóegyesület elnökének nevével, s immár nem csupán a kárpátaljai emberek gondolatvilágában. A művésznőt közelgő születésnapja kapcsán kerestük fel.

– Milyen ajándékot szeret kapni?

– Lehet kézzel készített vagy boltban vásárolt, egy a lényeg, hogy szívhez szóló, személyre szabott legyen. Nem várhatom el mindenkitől, hogy saját kézzel készített ajándékot adjon, hiszen nem mindenkinek egyformán ügyes a keze. Előfordul, hogy én is boltban vásárolok, de szívesebben lepem meg az ünnepeltet természetes ajándékkal.

– Gyermekkorától népművész szeretett volna lenni?

– Nem, akkor még eszembe sem jutott ilyesmi. A középiskola befejezése után nem sikerült a felvételim, de nagy nehezen bejutottam a beregi szövőcsoportba. Akkor még fogalmam sem volt arról, mi az a szövés, holott a nagyszüleim, dédszüleim szőttek. Keresztszemest ugyan csináltam, de nem tökéleteset. Arra nem figyeltem oda, hogy a háta gyönyörű legyen, ne legyen elvarrás, átöltés, csomó, ezt nem volt könnyű megtanulnom. Emlékszem, az első munkám egy Rákóczi-garnitúra volt. Akkoriban Japánból és Kanadából jöttek nagyobb megrendelések. Sokat küszködtünk vele, de felállítottuk itthon a szövőszéket és dacból megtanultam szőni. Aztán 1979-ben jött egy határozat, miszerint fel kell lendíteni a népművészetet és lehetőség szerint az iskolákban be kell vezetni a népművészet oktatását.

– Melyik munkájára a legbüszkébb?

– Nem nagyon tudnám kiválasztani, de most a csipkeszövés áll a legközelebb a szívemhez. Nagyon szép, áttetsző, légies az így készített kézimunka. Az ember úgy van ezekkel a darabokkal, mint a saját gyermekeivel. Mindent nekik szentel, nemcsak az idejét és az energiáját, hanem valamit az életéből is.

– Ha összegeznie kellene az életét, mit tartana a legfontosabbnak?

– Maradjak meg magyarnak, őrizzem a hagyományt és adjam tovább.

– Van-e valami, amit megbánt?

– Talán teljesebb életet kellett volna élnem, nem tudom. Még több embert megtanítani a szép szeretetére, a saját kincsünk tiszteletére és ápolására. Fontosnak tartom, hogy újra megtanuljuk őrizni azt, ami a miénk, becsüljük, de ne majmoljuk a nyugatot. Egyáltalán nem biztos, hogy ami onnan jön, az nekünk nagyon jó. A génjeinkben hordozzuk a népművészetet, és nem lenne jó, ha ezt elfelejtenénk.

– A népművészeten kívül mi tölti ki az életét?

– Mondhatnám, most a fiamnak élek, tehát igyekszem úgy alakítani a szabadidőmet, hogy minden nap leülhessek vele foglalkozni. Szeretem a szép verseket is. Ezenkívül van egy eleven osztályom. Arra biztatom a diákjaimat, hogy kóstoljanak bele minden jóba, építsék fel a maguk kis világát, hátha így nem vágynak majd külföldre.

O. T.