„A szabadság utáni vágy minden emberben ott van“

Haumann Péternek a humor segít legyőzni a szomorúságot

Haumann Péter a legsokoldalúbb színészegyéniségek közé tartozik: ha kell, akkor nevettet, ha kell – énekel, a másik pillanatban pedig már Shakespeare- vagy Brecht-drámában nyújt bravúros alakítást. Közvetlen, kedves, végtelen nyugalom árad belőle. Kényelmesen elhelyezkedik a művészöltöző karosszékében, rágyújt a pipájára és mosolyog.

– Amikor azt mondta, hogy „sokoldalú, különböző műfajokban van jelen”, mosolyogtam magamban. Én ezt másképpen élem meg. Számomra minden alkalom új és érdekes feladat, amivel megbíztak, és azt megpróbálom minél jobban elvégezni.

– Hát feladata most van bőven.

– Igen, 10 színdarabban játszom egyszerre, különböző karakterű szerepekben. Bírom csinálni és nagyon szeretem.

– Akkor Ön szerencsés ember, akinek megadatott, hogy azzal foglalkozzon, amit gyerekkora óta szeret. De úgy tudom, azt, hogy színész lett, egy kicsit a véletlennek is köszönheti.

– Valóban jó érzés azzal foglalkozni, amit szeretsz, ami pedig a véletlent illeti, természetesen sok függ attól is. Ugyanakkor azt hiszem, ha az életemben nem következnek be azok az események, amelyek erre a pályára hoztak, más úton-módon ugyan, de akkor is ezt a szakmát művelném. Másodikos koromban egy nagyon jó tanárral hozott össze a sors. A régi vágású, szigorú Kamarás Vilmos tanár úr tanította a magyart. Én nagyon rossz kölyök voltam. A tanár úr úgy fegyelmezte a diákokat, hogy kiállított a sarokba és addig kellett ott állnod, amíg a kiadott verset meg nem tanultad. Én meg méregzsák voltam és mivel tudtam, hogy ki fog állítani, bosszút forraltam ellene: úgy döntöttem, hogy túlteljesítem a feladatot. Ezért mindig 2 verset – egy hosszút és egy rövidebbet – vittem ki magammal, és így 2 verset kellett végighallgatnia, amit produkcióként adtam elő. Ma már úgy gondolom, hogy akkor egyfajta játék alakult ki köztünk. A tanár úr látta bennem a színészi hajlandóságot és megpróbált nem kényszerítve a szereplés felé terelni. Ez a gimnáziumban is folytatódott, ahol már a néhai Antall József lett az irodalomtanárom. 13-14 éves koromban kész színdarabokat készítettem, és Antall még az óráiról is elengedett. 17 éves koromra már nagyon komoly „színész” voltam. Az egy más világ volt.

– A mai milyen?

– Akkor, a középiskolában, logikusabbnak tűnt az élet. Aki akkor valamibe belevágott, azt bizonyára végigcsinálta. Ma például az én fiamnak 3 diplomája van, de nem tudja, hogy mit csináljon. Azt mondta, hogy megpróbál több lábon állni, s én ezt üdvözöltem. Jelenleg abból él, hogy tanít, de nem ezt tervezi élete végéig csinálni. Sajnos, a mai világban már régen nem a milyen, hanem a mennyi számít.

– De a másik két gyereke, úgy tűnik, jól tudja, hogy mit szeretne csinálni, hiszen Máté és Petra is a világot jelentő deszkákat választotta. Elvárják, hogy a papa véleményezze a munkájukat?

– Máté még tanul Londonban, Petra meg nagyon is elvárja a véleményemet. Én pedig őszintén el is mondom. Erre aztán vagy felhúzza az orrát, vagy beépíti a szerepébe, amit mondtam.

– Önt valamilyen módon elkerülte a film, inkább tévéjátékokban játszott. De most megint a kamerák elé állt: Páskándi Gézának a szabadságharc bukását követő időkben játszódó regényéből készült A szalmabábuk lázadása című filmben kapott szerepet.

– Való igaz, korábban nem sokat filmeztem, mégis szívesen belementem, mert nagyon szerencsésnek tartottam Páskándi könyvét. Többször is tanúja voltam, hogyan rombolják le ostoba, rosszul szervezett, ronda központi ünnepségekkel a nagy nemzeti érzéseket, 48 igazi értékét. A magyar történelemnek ez egy olyan pillanata, amikor a vereség után az ország, a nemzet lelkileg leépült, leromlott, és mégis sikerült erőt gyűjtenie és előrelépnie. Páskándi olyan szépen beszél 48-ról, arról, hogy mit jelent a szabadság, mit jelent önállónak lenni, egyenes derékkal állni egymással, másokkal szemben, ha éppen úgy adódik. Ezt kellőképpen meg tudta értetni a gyerekekkel, elmagyarázta nekik: a szabadság utáni vágy minden emberben ott van. Nagyon élveztem a munkát.

– Jó ideje beszélgetünk, de még amikor vidámabb dolgokról esik is szó, úgy érzem, egyfajta szomorúság árad Önből.

– Hát … igen. Lelkem mélyén van egy méla szomorúság.

– Miből fakad ez?

– Engem mindig a mínuszaim hajtottak előre. A meg nem élt dolgok hoztak erre a pályára. Nem a színes, a változatos, hanem a nincs, ami csak a fantáziámban létezik. Nézze, papírom van arról, hogy foglalkozhatok az emberek viselkedésével. Ha én bele tudok bújni egy másik ember bőrébe, át tudom élni, többet tudok, többet élhetek meg. Nagyobb az út, amit megtettem és így több a reményem is. Ha visszagondolok az elmúlt 40 évre, több örömben volt részem, mint szomorúságban. De azért néha elcsüggedek, amikor látok valami dőre emberi viselkedést. Itt segít a humor. Egy idő után tudom, hogy nem tehetek mást, mint hogy fölhasználjam a humornak azt a kétségbeejtő jó tulajdonságát, hogy egyszerre lát színén és fonákján dolgokat. De így sem sikerül mindig megszabadulnom a mélabútól.

– Mi lenne a legnagyobb jutalom az Ön számára az élettől?

– Addig érzem jól magam, és addig tudom leplezni ezt az egész lényem alatt lappangó szomorúságot, amíg dolgozhatok. Ha megadja nekem a sors, hogy hoszszú távon tudjak egészségesen dolgozni, ez már elég. Ezért nem számítok soha másra, vagyis kitüntetett helyzetekre. Mert addig, amíg dolgozom, mozgok – jól vagyok, és örülhetek például annak, ha hajnalban az erdőben megfigyelhetek egy szarvascsapatot. Ezek szép pillanatok. Adja Isten, hogy ezek a pillanatok még sokáig eltartsanak.

Szépvölgyi Katalin, Budapest