„Ötévesen fogtam először teniszütőt a kezembe”

Belényi Gabriella hisz a técsői teniszben

Belényi Gabriella neve ma is ismerősen cseng a kárpátaljai sportkedvelők számára. A técsői teniszező a nyolcvanas évek végének fiatal tehetségeként robbant be a szovjet sport élvonalába, tizenévesen pedig már az uniós válogatott büszkeségeként tartották számon. Az 1990-es Európa-bajnokság aranyérmes csapatának tagja és számos más nemzetközi verseny győztese ma szülővárosában él, továbbra is sporttal foglalkozik, edzőként neveli a jövő tenisz-nemzedékét.

– Emlékszel még az indulásra, az óvodáskori első edzésekre?

– Nem igazán. Leginkább az maradt meg bennem, hogy míg a társaim délutáni pihenőjüket töltötték, nekem mennem kellett a pályára, „edzeni”. A tenisz lényegében édesapám ötlete volt, ő vitt el Mecsey Katalin edzőhöz, aki aztán felfedezte bennem a tehetséget. Ötévesen vettem először teniszütőt a kezembe, két évvel később pedig megnyertem életem első versenyét itt, Técsőn. Aztán sorra jöttek a járási, megyei megmérettetések, majd a szovjet bajnokság, amikor megkaptam a sportmesteri címet és bekerültem a szovjet válogatottba.

– Milyen érzés volt 15 évesen Európa-bajnoknak lenni?

– Nagyon nagy élmény, igaz, sokat is dolgoztunk érte. A válogatottal szinte minden időnket edzőtáborban töltöttük – télen Moszkvában, nyáron Taskentben. Ez utóbbi a rettenetes hőség miatt vált számunkra emlékezetessé, ahol napi hat-nyolc óra edzést izzadtunk végig, „szokva” a klímát. A nagy hajtás mellett ugyanakkor beutazhattuk fél Európát: láthattuk Németországot, Svájcot, Angliát, Olaszországot, Spanyolországot, Franciaországot, Ciprust stb. A mi, 1975-ös korosztályunk egyébként nagyon erősnek számított. A válogatott keret magas létszáma miatt folyamatosan bizonyítanunk kellett, hogy bekerüljünk a versenycsapatokba. Az edzőnk, Morozova, végig keményen fogott bennünket. Ő egyébként ma is dolgozik, jelenleg az angol válogatott vezetőedzője. Vele kapcsolatban arra emlékszem, hogy mindig figyelmeztetett: vigyázzak az alakomra, mert a magyar konyha mellett könnyen el lehet hízni.

– Érzel nosztalgiát, amikor a világversenyekről szóló közvetítéseket nézed?

– Természetesen. Ma is drukkolok az egykori csoporttársaknak – Tatarkovának, Vihovcevának, Kafelnyikovnak, Medvegyevnek. A válogatottságot követően egy ideig még játszottam a budapesti BSE csapatában, aztán Szombathelyen, majd Nyíregyházán, de később végérvényesen az edzőség mellett döntöttem. Időközben ugyanis elvégeztem a Kijevi Testnevelési Főiskolát, és 1997-től a técsői gyermek-sportiskola edzője vagyok.

– Mennyiben más edzőként művelni a sportot?

– A lényeget tekintve nem más, hisz nap mint nap a pályán vagyok, legfeljebb többet beszélek és persze felelősséggel tartozom a gyerekekért. Ami változott, az a lehetőségek beszűkülése: nincs fedett pályánk, így a téli szezon elég unalmas, sokkal kevesebb a versenylehetőség, és nincs pénzünk a gyerekek utaztatására. A sport iránti igény ennek ellenére nő, sok a tehetséges gyerek, ami mégiscsak biztató a jövőre nézve.

P. Zs.