Kalász László: Most vagyunk mi

körülbelül

ketten kilencven év körül

viccelgetek erre-arra

lépegetek jobbra-balra

úgy csinálok mintha élnék

mintha valamit remélnék

pedig fogy az élet árja

szétszivárog ezer ágba

ezt a sorsot összefogni!

életünkkel gazdálkodni!

de ha tél van: alig vagyok

tavasszal: összeroppanok

nyáron csak a semmit nézem

s ősszel a nyarat idézem

mégis: élni mindig veled

meghalni folyton nélküled

nem foglak én úgy itt hagyni

hogy majd bele tudjál halni

Mennyi könnyedség ebben a súlyos élet­bölcseletben! Men­­nyi mosoly és filozófia ebben a költői szabályosságban! Ez a vers tragikus is meg derűs is: szóval, olyan, mint maga az élet. És külön érdemes megfigyelni, hogy milyen természetességgel foglalja magába a magyar beszéd és népélet jellegzetes ízét. Egészen különös egyszerűséggel szól az ember egyéni, különálló természetéről, amely a párkapcsolatban teljesedik ki, de amely az egész közösségben formálódik.

Élet és halál, sors és formáló akarat egyszerre kavarog az időben. Mindezt szerelmi vallomás meg emberi összetartozás foglalja keretbe. Pillanatok alatt érezni lehet a hosszú évek alatt felgyülemlett életbölcsességet, s az egyes évek évszakokra hulló megfoghatatlanságát. És költői titkot is hagy az olvasónak, értelmezze, ahogy gondolja, a végső sorokat: „nem foglak én úgy itt hagyni / hogy majd bele tudjál halni”.

Keserű lehet a felismerés, hogy „az élet árja szétszivárog ezer ágba”, mégsem szomorúságban él tovább, hanem megújuló szándékban: „ezt a sorsot összefogni! / életünkkel gazdálkodni!” De az összes emberi-költői gyönyörködést és mosolyos létigenlést mégis ezek a sorok foglalják magukba: „de ha tél van: alig vagyok / tavasszal: összeroppanok / nyáron csak a semmit nézem / s ősszel a nyarat idézem”.

Penckófer János