Beszélgetés

Aki sokat utazik villamoson, valamint elég fiatal ahhoz, hogy ne unja a világot és benne az embereket, az bámészkodik. A lámpák pirosra váltanak, a villa­mos­ból, mint a páholyból, belátni a várakozó autókba. Mi mindent lehet ott látni, Uram Isten! Olyan, mintha belesnél valakinek a háló­szo­bá­jába. Egyes autókban kínos rend, másutt hihetetlen rendet­len­ség. Kis fantáziával ki lehet kö­vet­keztetni, veszekedés után, köz­ben vagy előtte van a család, vi­dé­kiek vagy pestiek az utazók. Amott valaki majdnem udvarol a mellette ülő nőnek, de a hölgy fölényes mosolya elárulja, re­mény­telen az eset. Sajnos az autók többségében hallgatnak, idegesen dobolnak az ujjak a műszerfalon vagy az autó ajtajának oldalán. Ijesztő és elszomorító, hogy csak minden ötödik autóban beszél­get­nek. A többségnek nincs közöl­ni­valója, ezek már mindent tudnak és unnak. Persze nagyon ide­ge­sí­tő, ha valaki beszél, akár kell, akár nem, és főleg ha nem hajlandó má­sokat meghallgatni, de ennél még szomorúbb az egymás mel­lett hallgató, gondterhelt arcú, ide­ges emberek látványa. Pedig a beszélgetés az egyén és a társadalom számára is fontos.

Magyarországon mostanában polgári körök alakulnak. Örülök neki, mert remélem, köze­lebb kerülnek egymáshoz az em­­berek, és beszélgetni fognak. Is­mer­tem egy ilyen polgári kört. Az első világháborút megjárt, tekin­té­lyes, egyáltalán nem gazdag pa­raszt­ember házában vasárnap és az ünnepnapok délutánján beszélgetni jöttek össze a férfiak, néha tíz, tizenöt ember is. Az öreg­apó tüzér volt az első világ­hábo­rúban, és a vezetékneve mellé min­dig oda is biggyesztették a tüzér ragadványnevet. Mint mond­tam, nem volt gazdag, de tekintélyét akármelyik nagygazda megirigyelhette volna. Nyugodt, kimért, megfontolt, az egyháznál tisztséget viselő, másokat becsülő és a tiszteletet magával szemben is elváró em­ber volt. A nála be­szél­ge­tésre összegyűltek tudták, hogy mi­kor beszélhetnek, mikor kér­dezhetnek, és mikor kell hall­gat­niuk. Mindenről szó volt: gaz­­dálkodásról, napszámról, a falu­ban történtekről és természetesen a háborúról.

A globalizált fogyasztói társadalomnak nem imponál a beszélgető ember. A beszélgetni tudó ember bioinfor­má­ció­val él, nem hajlandó reggeltől estig fo­gyasz­tani a szűrt, manipulált, feltupírozott vagy megülepített és megfelelő tartósítószerekkel ke­zelt médiahíreket. Nem lehet vele minden zagyvaságot megetetni. Sajnos kevés a beszélgető ember, ott tartunk, hogy idős emberek egymás meglátogatásakor nem tudnak mit mondani egymásnak, betegségük részletezése után el­me­sélik, mit láttak a tévében.

Hát ide jutottunk, és ez ka­tasztrófa. Hisz a beszélgetni már képtelen ember imádkozni sem tud, nem tudja megfogalmazni háláját, kérését, márpedig a kérés megfogalmazása az első lépés a teljesülés felé. Mi­előtt az olvasó is elszomorodna és eleresztve fülét, farkát megállapítaná, hogy ez a tendencia megállíthatatlan, és néhány év múlva mindnyájan mo­­sottagyú, beprogramozott fo­­gyasztókká válunk, elárulom, jó hírem van. Ezrek és ezrek, és egyre többen inter­ne­teznek és e-mai­leznek, gondolatokat fogalmaz­nak meg, véleményt formálnak, küldenek és fogadnak. Az infor­mációs forradalom kezdetén va­gyunk, még messze a cél, de elér­hető, hogy sok-sok erőfeszítés árán az emberek újra beszél­ges­se­nek.

Tithli