„Csak a levelekből tudtunk egymásról”

Hét és fél évig két esküvő között

Ádám Emma munkácsi kántor és Gulácsy Lajos református püspök élete akkor találkozott, amikor a fia­talember személyében 1946 januárjában új segédlelkészt kapott a munkácsi gyülekezet. Két évvel később esküvőre készülődött a fiatal pár. Abban az évben március végére esett húsvét ünnepe, ekkorra tervezték az ünnepélyes fogadalomtételt. A holtomiglan-holtodiglan azonban végül csak hét és fél évvel később hangzott el.

– Egyik nap azt a hírt kaptam, hogy a lányokat is viszik Donbászra dolgozni, s akkor úgy döntöttünk, hogy előre hozzuk az esküvőt. Februárban megtartottuk a polgári esküvőt, a templomi szertartást pedig húsvétra terveztük, de március 20-án letartóztatták a vőlegényemet – emlékszik vissza a fél évszázaddal ezelőtti időkre Emma néni . Először az ungvári börtönbe vitték, itt huzamosabb időt töltött hat társával együtt, akiket egyszerre tartóztattak le. Bejártunk hozzá beszélőre, hordtuk a csomagokat, imádkoztunk érte, mert nagyon féltettük. Ungvárról a lembergi gyűjtőbe vitték, ahonnan szinte alig kaptam hírt róla, majd a szibériai Kengirbe került. Végül hét és fél évvel a polgári esküvő után tartottuk meg az egyházi esküvőt.

– Hogyan tartották addig a kapcsolatot?

– A táborból már lehetett levelet küldeni, de évente mindössze kettőt. Amiket ezen felül kaptam, azt nagyon keservesen, titokban sikerült kijuttatnia a táborból. A levelekből tudtunk egymásról, ő mindig biztatott, hogy hazatér, és majd folytatja a megkezdett szolgálatot. Akármit nem lehetett a levelekbe írni, cenzúrázták a postai küldeményeket. Volt olyan időszak is, hogy egyáltalán nem kaptam levelet, mert külön zárkában volt. Egyik nap a kórház udvarán mentem keresztül, és megjelent előttem egy címzett levél. Aznap valóban kaptam levelet tőle. Amikor valami jobbat főztünk, mindig az járt a fejemben, hogy vajon ő mit eszik. Havonta küldtünk csomagot neki, egyszer én, másszor a szülei. Dupla fenekű bádogdobozban juttattuk el neki a bibliai részeket, a fényképet vagy a levelet. Így tartottuk a kapcsolatot, de nem volt könnyű.

– Milyen volt az élete itthon?

– Húszéves voltam, és nem volt munkám. Elmentem a zeneiskola igazgatójához, hogy nem lenne-e szüksége zongoratanárra. Ő azt mondta, hogy szükség lenne rám, és fel is venne, de mivel a férjem lágerben van, ezért nem teheti. Aztán sikerült bekerülnöm a kórház könyvelőségére, emellett végig kántorkodtam, tanítványaim is voltak. A férjemet vagyonelkobzásra ítélték, emiatt többször járt nálunk a végrehajtó. Később azt rebesgették, hogy engem is el fognak vinni. Édesapám már korábban lágerbe került, ő oda is halt. Az édesanyám, a rokonok, az ismerősök rá akartak beszélni, hogy váljak el, mert csak bajom származhat belőle, és neki se lesz jó. Én azonban hajthatatlan voltam. El sem tudtam volna képzelni, és nem is gondolkodtam azon, hogy valakit, akit szeretek, akit igazságtalanul ítéltek el, még én is elhagyjak. Mindig hűséges típus voltam, ha valamit elkezdek, azt szeretem befejezni. Így neveltek, s hogy le akartak beszélni a házasságról, csak azért volt, mert féltették az életemet. Szegény édesanyám kétségbe volt esve, hogy így elromlott az életem, de én nem gondoltam erre. Tudtam, ha Isten ezt megengedte, akkor nekem becsülettel ki kell tartanom.

– Hogyan próbálta elviselhetőbbé tenni a hét és fél év magányt?

– Sokat voltam a férjem szüleinél, nagyon szerettem az apósomat, kicsit őt is láttam benne. Többször meglátogattam Tivadarban a szülőket, rokonokat, ez is sokat segített. Dolgoztam és imádkoztam. Aztán egyre köny­nyebbé vált a férjem fogsága, már kijárhatott dolgozni, csak haza nem jöhetett. Mikor sűrűbb lett a levélváltás, kicsit fellélegeztünk, és elkezdtem írni a kegyelmi kérvényeket. Amikor végül májusban hazajött, akkor érkezett válasz a kegyelmi kérvényre. Arról értesítettek, hogy a kérvényt elutasították, miközben ő már itthon volt.

– Milyen volt a nagy találkozás, amikor végre hazajöhetett?

– Nagyon örömteli, megható volt. Tudtuk, mikor érkezik, mert táviratban értesítettek bennünket. Egy kicsit megváltozott. Annyi év változtat az emberen, különösen ilyen fiatal korban, de aztán hamar megtaláltuk újra a közös hangot. Öröm volt bennem, hogy végül mégiscsak kivártam, hisz voltak, akik hiába vártak. Az átélt szörnyűségekről keveset beszélt, csak néha-néha hallom, amikor másnak mesél, abból csipegetek. Ő is csak az Isten kezét látta a lágerben töltött években. Neki ott kellett lennie, mert nagyon sok emberen tudott így segíteni lelkileg.

– Milyen volt a várva várt egyházi esküvő?

– Nagyon szolid, csendes szertartás volt, utána is mindössze egy szerény ebédet tartottunk. Szegényen jött a párom haza, legalább öt-hat évig igen nehezen éltünk. Eleinte ugyanis nem kapott munkát, később a vasgyárban is dolgozott többek között, míg nem állhatott újra az Isten szolgálatába. A templomi szolgálat hozott minket össze annak idején, és most is úgy telnek a napjaink, hogy az Isten dolgaival foglalkozunk, segítünk az embereknek. Nyilván egyszer majd megtudjuk, miért kellett mindezeken a nehézségeken átmennünk.

Olasz Tímea