Rakovszky Zsuzsa: Többé már...

Többé már nem nyitom meg szívemet,

sem cél felé már nem törekszem.

A józan július, a rendezett,

rendszert virágzó őrület

érzékeinkben ég, mint só a sebben.

Falak között, színes ponyvák alatt,

örökzöldek között a déli pillanat

sötét szentszobra horpadt

szájjal, százévesen. A jéghideg,

világra szegzett pillantás nem tűri meg

ellenpontját. A holdnak

meredt vak arcot, szélbe szórt hajat:

az elragadtatást. Minek, ha égre vagy

ködös jövőbe fordul, a szem?

Minek a tűz, a láz, minek a sápadt

megszállottság, a tövis vagy a lángok?

Minek a végső szerelem?

Miért választanék? Miért keressem

– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen

a hús alól a szárnyas szerkezet?

Ami a boldogság anyaga volt a testben,

kiégett rég. Miért egyetlen

remény a tízezer helyett?

A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs

kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs

megoldás: sem bogát megoldva, sem

széjjelzilálva, sem csomóba rántva,

vagy eltűnve önnön résein át a

világ vizeiben.

Ennek a költeménynek már a címe is jelzi, hogy egyetlen helyzet, összeszedettség, esetleg állapot, eredmény került a költői szemlélet középpontjába. Természetesen a legtöbb vers ilyen körülményben születik meg, ezért most még a szokottnál is hangsúlyosabb ez az összpontosítás. Ugyanis hamar kiderül, hogy a szerző itt nem kevesebbet, mint a létezés fölfoghatatlan és kimondhatatlan állapotát kísérli megragadni. Ezt magyarázza az a középpontiság is, amelyre a „déli pillanat” s a július utal, ami valaminek a csúcsa – vég és kezdet egyszerre – is lehet, vagy az, ami az ellentétek kapcsolatából tevődik össze: a „jéghideg pillantás” s az elragadtatás, „a tűz, a láz”.

Tehát költői koncentráltság és a létezés koncentrált állapota szólal meg egyszerre a versben. Az ellentétek ilyen képekben gazdagon szorítkoznak a tárgyra, hogy a legvégén a tanulság is megjelenhessen az olvasó előtt. „A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs megoldás”. Az olyan megfogalmazások pedig, mint „a déli pillanat sötét szentszobra horpadt szájjal, százévesen” vagy „a hús alól kitetsző szárnyas szerkezet”, a kimondhatatlan, megnevezhetetlen létélmény helyett jöttek létre. Nem kell az értelmüket felkeresni, az értelmük nem az értelmükben van...

Penckófer János