Váltás

Hányszor hallottuk ígéretként, létünk jobbra fordulásának kulcsmondataként, hogy be kell indítani a gyárakat, üzemeket, és újra jól élünk majd! A gazdaság törvényeit nem ismerő naiv jóindulat vagy a magát is ámító demagógia íratta le és mondatta el sokszor ezeket a mondatokat. Persze nem hisz ebben ma már senki. A szovjet telepítésű gyárak kilencven százaléka halott, és soha nem éled újra – nem érték meg a kapitalizmust. Ezeknek az üzemeknek csupán a fűtése, világítása több energiába került, mint egy mai modern gyár teljes fogyasztása, beleértve a tulajdonképpeni termelést is, a valóban termelők és az egyéb kisegítő munkát végzők arányáról már nem is beszélve. Egy termelőre két egyéb jutott. A függetlenített párttitkár, kom­szo­mol­titkár, szakszervezeti elnök, sportfelelős és persze a termelésben leigazolt, de soha nem dolgozó futballcsapat már csak a hab volt a tortán. Nem csoda, ha a becsalogatott és vidékünkön kelletlenül settenkedő kapitalizmus nem kapdosott ezek után a gyárak és üzemek után. Hagyta lerohadni, természetes halállal kimúlni őket. Csak csipegetve mazsolázik a kihűlt, száraz, de valamikor illatos kalácsból, amikor egy-egy gépet, üzemcsarnokot megszerez.

Akadt azért Kárpátalján is egynéhány gyár, amelyik túlélte a rendszerváltást, és bevárta az igazi kapitalizmust. Az egyik ilyen kárpátaljai üzem egy kurrens terméke miatt érte meg a 2002-es évet. Döcögve, dolgozgatva-fizetgetve, feketemunkák és egyebek mellett megmaradt szocialista nagyüzemnek, és gyanútlanul élte a maga életét. Míg aztán egy hétfői reggelen az igazgató nem tudott autójával behajtani a gyár területére, mert be volt zárva a kapu. Idegesen dudált, de nyitás helyett egy úr jött ki, és elmondta, hogy autóval tilos behajtani a gyár területére. A felháborodott igazgató megtudta, hogy egyelőre fel van függesztve állásából: az új tulajdonosok döntöttek így. Megismerte az intézkedő urat; pár hete voltak itt néhányan a fővárosból, megrendelés ürügyén alaposan megszemlélték a gyárat, és íme, már meg is vették. Egyen­ként, egymás után hívták be az alkalmazottakat az irodába. Kikérdezték a szakembereket és a fizikai munkásokat, hogy mit dolgoznak, mennyit keresnek, és mennyit szeretnének keresni. Aztán többnyire a bemondott összegre meg is írták a szerződést, a lelkükre kötve, hogy másokkal ne közöljék az összeget. Folyt a rostálás és az elbocsátás az adminisztrációs részlegen is.

Közben a melósok csak-csak elmondták egymásnak, ki milyen fizetést kért és kapott. Két szakmunkás igazságtalannak tartotta, hogy kevesebbet fognak keresni, mint a többiek – ők különben is úgy kalkuláltak, hogy beszámították leendő jövedelmükbe a feketemunkákat is, melyeknek most, úgy látszik, vége, pedig eddig szépen fizettek.

Panaszukat előadták az irodán, de ott csak annyit kérdeztek tőlük, jól meggondolták-e, hogy felbontják a korábban aláírt szerződést. Miután igennel válaszoltak, egy órán belül munkakönyvvel a kezükben kívül voltak a gyárkapun.

Hát így működik a kapitalizmus 2002-ben Kárpátalján.

Tithli