BAM – egy legenda sok melléfogással

Öt munkaév az örök fagy birodalmában

A BAM (Áŕéęŕëî-Ŕěóđ­ńęŕ˙ Ěŕăč­ńňđŕëü) vasútvonal építését ma is az egykori Szovjetunió hírhedten gigantikus vállalkozásaként tartják számon, melynek egyik fő célja a természeti kincsekben gazdag keleti országrész meghódítása, civilizálása volt. Az Aknasz­latinán élő Sóbányi Imre öt évig dolgozott a kor első számú építkezésén, előbb forgalombiztonsági ellenőrként, majd egy forgalomirányító központ vezetőjeként. Az alábbiakban az örök fagy birodalmának szépségeiről, sajátosságairól, valamint a hatalmas építkezés menetéről, kisebb-nagyobb visszásságairól beszélgettünk.

– Hogyan került Szibériába?

– Eredetileg Tyumenybe készültem, melynek nyersolajban gazdag térségét akkoriban érte el a vasút. Célom többek között az volt, hogy ottlétem során tudásomhoz mérten segítsem kedves barátom, Zékány Imre nyelvész munkáját, aki a magyarság őstörténetének kutatásával foglalkozott. Üresedés híján ott mégsem kaptam állást, ellenben felajánlották, hogy jelentkezzek a BAM-ra, ahol keresve keresik a vasúti szakembereket. 1978-ban így jutottam ki Tindába, az ún. Malij BAM első szakaszának végállomására, ahol három irányba – észak, kelet és nyugat felé – ágazott a több ezer kilométeres vasút.

– Mit kell tudni erről a grandiózus vállalkozásról?

– A BAM – a Távol-Keletet Orosz­országgal összekötő vasútvonal megépítését eredetileg nyolc évre tervezték, amiből végül is 13 év lett. Ennek egyik oka, hogy egyetlen éves tervet sem sikerült maradéktalanul teljesíteni, és a „kész” szakaszokat is számtalan hiányossággal adták át (ezek aztán legtöbbször úgy is maradtak). A másik hátráltató tényező az állandó városépítés volt – lakóházakkal, több száz férőhelyes óvodákkal, iskolákkal, kórházakkal együtt –, ami szintén lassította a normális munkamenetet.

– Az építkezés egyik vezető mérnöke ezzel kapcsolatban bizalmasan elmesélte, hogy a BAM építése előtt 250 szovjet szakember két éven át Kanadában tanulmányozta az északi vasútépítés csínját-bínját (az akkori politikai légkörnek megfelelően természetesen teljes titoktartás mellett). Mint elmondta, ez idő alatt számos hasznos tapasztalatra tettek szert, melyek nagy része azonban, a honi rendszer sajátos viszonyai mellett, egyszerűen nem volt megvalósítható. A tengerentúlon például csak a nyári hónapokban építkeztek, mivel a téli munka nagy ráfizetéssel járt. Nálunk ez­zel szemben az országépítő propaganda volt az első, és egész kolóniákat telepítettek a hideg miatt egyébként lakatlan területekre, melyeket télen is el kellett látni munkával és élelemmel.

– Min lehetett dolgozni a negyven-öten fokos fagyok idején?

– Szemléletes példa, hogy nyáron csak csupasz vasúti töltések készültek, az oszloprendszer pedig télen került kiépítésre. A keményre fagyott föld azonban ekkor már melegítésre szorult, különben nem engedett se csákánynak, se ásónak. A brigádok tehát kivonultak a töltésre, a kijelölt pontokon tüzet raktak, majd a parázs helyén leástak tíz-tizenöt centimétert. Nem volt gyors tempójú munka, ellenben foglalkoztatta az embereket…

– Emlékszik még hasonló nagyságrendű melléfogásokra?

– Az eredeti tervek szerint a teljes vasútvonalat páros vágányúnak képzelték el, végül azonban csak szimplára sikeredett. Ugyancsak jellemző volt, hogy a különböző munkaszakaszokon különböző munkacsoportok dolgoztak és időnként nem egészen szinkronban. Volt rá példa, hogy két szakasz találkozási pontjánál kiderült, a szemben haladó munkacsoportok egyike a páros, másika a páratlan vonalat építette, melyeknek ráadásul egy hídon kellett volna összeérniük… A leghosszabb, a 16 kilométeres udokani alagút építésénél komoly emberáldozatot is követelt egy végzetes szakmai ballépés. Mint utólag kiderült, az előzetes talajvizsgálatok nem tártak fel egy termálvízforrást, ami aztán egy robbantás alkalmával forró vízzel öntötte el az alagutat, közel ezer ott dolgozó ember halálát okozva.

– Milyen érdekes-kellemes élménye fűződik a BAM-on töltött évekhez?

– Tinda hihetetlenül gyors fejlődése miatt volt érdekes. Amikor megérkeztem, csupán öt kulcs­ra kész lakóháza volt, öt évvel később pedig egy egész várost hagytam magam mögött. Ennek jó példája, hogy az egyik négy hónapos kiküldetésem ideje alatt nemcsak felépült egy új iskola, de mire hazaértem, a tanintézmény már teljes kapacitással működött. Tindából később Berkakitba helyeztek (ez volt a Malenykij BAM északi vonalának utolsó előtti állomása), ahol a munkálatok előrehaladtával egy nagyobb forgalomirányító központra volt szükség. Itt a lenyűgözően szép vidék nyújtott maradandó élményt, és a klíma is elviselhetőbbnek bizonyult. Az év leghidegebb időszaka egyébként a december volt, amikor esetenként -56 Celsius-fokot mutattak a hőmérők. Érdekes jelenség, hogy a lassú légmozgással járó, száraz idő a -40-nél sokkal kellemesebb, mint a nedves, szeles időszakban mért -20 fok. Ilyenkor minden öltözéken átsüvít a hideg, és nincs ember, aki pár percnél tovább képes lenne a szabadban maradni.

P. Zs.