Csernobil, a halál birodalma
Kárpátalján 67 özvegy gyászolja Csernobilt megjárt férjét
Szombaton lesz 17 éve, hogy 1986. április 26-án robbanás történt a csernobili atomerőműben. Az atomenergia-ipar történetének legsúlyosabb balesete következtében nyolc tonna radioaktív anyag került a légkörbe, ami nagyobb mértékű radioaktivitást jelent, mint a II. világháborúban ledobott két atombomba. A csernobili telep 780 km2-es körzetéből 135 000 ezer embert kellett kitelepíteni, a környezeti hatások is rendkívül súlyosak voltak. A Csapon élő Hopák László sofőrként járta meg a Zónát.
A baleset április 25-26-án történt, amikor a csernobili szakemberek – több mint két évvel a telep üzembe helyezése után – megpróbáltak beindítani egy biztonsági rendszert. A sorozatos hibák nyomán azonban, éjféltájt elvesztették az ellenőrzést a reaktorban lejátszódó láncreakció felett. Ezután robbanások következtek, és egy hatalmas tűzgolyó lerepítette a reaktor nehézfém és betonfedelét. A légkörbe jutó nagy mennyiségű radioaktív anyagot a légáramlatok hatalmas területen terítették szét.
A balesetet csak késve ismerte el a szovjet kormány. Május negyedikére megfékezték a reaktor magjából sugárzó hőt és a radioaktivitást, hatodikán kezdték el tájékoztatni a világsajtót.
A katasztrófát követő napokban több száz rendőr és sorkatona vett részt az elsődleges kárelhárításban. őket még védőruházat óvta a sugárfertőzéstől, a későbbi hónapokban érkező „kárfelszámoló és tisztító” munkásokat, illetve szarkofágépítőket már csak szűrőmaszkok és „dózismérő” „védték”.
A Csapon élő Hopák László gépkocsivezetőként járta meg Csernobilt. Az egy hónapos csernobili „kiküldetés” béreként, sofőrtársaihoz hasonlóan, ezer rubelt kapott és további két hónap „fizetett szabadságot”. Mára valamennyien második kategóriájú csernobili sérültek, legtöbbjüknek gondja van egészségével. Egyikük meghalt, mielőtt betöltötte volna a negyvenediket…
– Az ungvári autóbuszparkban dolgoztam, mikor jött a rendelet, hogy a csernobili katasztrófaövezetben sürgősen sofőrökre van szükség – emlékszik vissza a történtekre Hopák László. – Az akkori parkigazgató ki is jelölt vagy egy tucat embert, és már írták is a „komangyirovocsnij” (kiküldetési) papírokat. Néhányan betegségre hivatkozva megpróbáltak kibújni a „hazafias kötelezettség” alól, őket azonban elbocsátással fenyegették meg, így végül mindenki beadta a derekát.
– Kárpátaljáról két Ikarusszal érkeztünk Csernobilba. Ott is kaptunk munkát, mi szállítottuk az őrséget, a dózismérőket, a szarkofágépítő munkásokat a 16 km-re lévő erőműbe és környékére. Járműveink rendszám nélküliek voltak, én a 35-ös azonosítószámú, Okszána névre keresztelt autóbuszon dolgoztam. A legfontosabb szabály – mondták – az alapos személyi higiénia, így aki tehette, naponta többször is zuhanyozott. A közös étkezdébe (egy szerelőcsarnokban kialakított, kétezer fő befogadására alkalmas „hiperkajáldába”) jelzőkapun keresztül lehetett belépni, ami ha pirosat (magas sugárzási értéket) mutatott, be sem engedtek. Ilyenkor az ebédet kihozták, aztán mehettünk a fertőtlenítőbe, ahol tetőtől talpig átöltöztünk.
– Orrunkat-szánkat sima szalvétamaszk kellett takarja, de a nagy melegben legtöbbször ezt se viseltük. „Dózismérőnk” hol volt, hol nem, de miután azt is leadtuk, sosem derült ki számunkra, milyen mértékű sugárzás érte szervezetünket. Merő kíváncsiságból magához a reaktorhoz is elmentünk, aminek külső vízhűtőrendszerében karhoszszúságú kárászok tenyésztek. Puszta kézzel szedtük ki a gyönyörű halakat, leginkább saját részre. A helybéliek közül néhányan a zónán kívül értékesítették az enyhén „sugaras” halat, ebből éltek…
– Pripjaty leginkább egy filmbéli szellemvárosra emlékeztetett. A négyszobás, gyönyörűen berendezetett lakásban még ott volt a gyerekjáték az üres járókában, a fürdőköpeny a fogason, a mosatlan a mosogatóban, csak épp nem volt, aki használja mindezt. Gépkocsik százai álltak parkolóba vontatva, szögesdróttal körbekerítve, mintha egyszer még hasznukat vehetné valaki…
– Az alkoholfogyasztás tiltva volt, de az ún. „szkvázsináról” (forrás), azaz a közeli belarusz települések magánfőzdéiből, literszámra csempészték a zónába a szamogont. Benzinből a szükségesnél is több volt, ivóvizet azonban csak megszabott mennyiségben kaptunk: a munkások napi egy, a sofőrök napi két üveggel. A rend őreivel nem volt sok dolgunk, az erőműbe szállító „szennyes” buszokat igyekeztek távolról elkerülni.
– Az erőmű körüli erdő volt a leginkább sugárveszélyes terület, ahol a jelzőtáblák helyenként 600-700 egységnyi röntgensugárzásra figyelmeztettek. Itt dolgoztak az ún. temető munkások, akik hatalmas gödrökbe hordták a fertőzött bútorokat, járműveket, gépeket, majd lebetonozták az egészet. Az állapotokra jellemző, hogy a betonszállítók közül sokan jóval a cél előtt „megszabadultak” szállítmányuktól, betonhegyekkel szegélyezve az erdei utat…
– Bródi Józsi kollégám dolgozott ott, aki külsőre a legmasszívabb, legegészségesebb volt mindannyiunk között. Hazatérve idővel megbetegedett, néhány éve temettük. Özvegy felesége és két kisgyermek maradt utána…
Popovics Zsuzsanna
A csernobili katasztrófa következtében Kárpátalján jelenleg 5826 egészségi károsodást szenvedett személy él; a legtöbb Ungváron – 1052, Munkácson – 900, a Nagyszőlősi és az Ilosvai járásban – 450, illetve 400. A rokkantak és a fertőzött zónából áttelepültek összlétszáma 3372. Megyeszerte 214 első kategóriájú rokkant él (Ungvár – 65, Munkács – 34, Beregszász – 23), második és harmadik kategóriájú rokkant, ezen belül kárelhárító és áttelepült 2278, illetve 1179. A katasztrófa következményei által érintett kiskorúak száma jelenleg 2027, az özvegyeké 67 – tájékoztatta a Kárpátalját Marija Ignatyo, az illetékes megyei főosztály megbízott vezetője. B.–P.
