A torta

Rigai születésű lett barátom büszkén mutogatta a várost. Vezetett a szűk utcákon át a jellegzetes épületek között, hogy megmutassa a rigai dómot, ezt a hatalmas műremeket világhírű orgonájával, és én ámultam-bámultam a vasfüggönyön belüli Nyugatot, a tiszta utcákat, a csodálatos épületeket, melyek méltóságuknak köszönhetően álltak ellent a szovjet gigantomániának, mely olcsó szürkeségével a Szovjetunió városainak nagyobb részét akkorra már rommá építette.

Néztem az embereket, kiknek nagyobb része oroszul beszélt ugyan, de mégis volt bennük valami más. Meg is jegyeztem barátomnak, hogy itt még talán az oroszok is másak, mint általában az Unióban. Egyetértett velem, és egy kicsit huncutkásan mosolyogva, mintegy illusztrálva a helyzetet, elmesélte, hogy egy vendéglátó cégnél dolgozik a marketing osztályon, és nemrég új igazgatót kaptak, aki nagy vehemenciával, tele igyekezettel, de orosz lévén szovjet mentalitással fogott a munkához. Barátom egy alkalommal fontos ügyben ment be hozzá. Az egyik kis kávézójuknak, amilyenek tucatszám működtek abban az időben, a narancstorta volt a specialitása, és ez elég sok gondot jelentett számukra. Most is éppen azt jelentette az igazgatónak, hogy fogytán a narancs, és egész Lett­országban nincs raktáron egy darab sem. Ez nem volt csoda abban az időben, hisz majdnem minden áru hiánycikk volt a Szovjetunióban, a déligyümölcsök meg különösképpen. Moszkvába kellene telefonálni vagy telexezni, hogy küldjenek, mert a kis kávézó narancs hiányában specialitás nélkül marad. Az igazgató kicsit lekezelően, csodálkozva eme fantáziátlanságon, azt ajánlotta, hogy mandarinnal helyettesítsék a narancsot. Barátom persze nyugodt, de határozott hangon emlékeztette, hogy a narancstortához narancs kell. A főnök tovább próbálkozott a megoldással, egyéb gyümölcsöket, konzerveket ajánlott, de rigai ismerősöm végighallgatva az ötleteket, ragaszkodott ahhoz, hogy a narancstortához narancs kell. Közben bejött a közvetlen főnöke, aki ugyan szintén orosz volt, de már Rigában született. Meghallgatva az érveket, a vitát, tisztelettel, szinte sajnálattal erősítette meg, hogy a narancstortához bizony narancs kell. Mikor távoztak, az igazgató zavartnak, gondterheltnek látszott.

Barátom aznap már nem foglalkozott az üggyel, másnap reggel viszont munkakezdés után újra megjelent az igazgató fogadószobájában. A titkárnő intett, hogy várjon, a diri Moszkvával beszél telefonon. Abban az időben a Szovjetunióban úgy működtek a telefonok, hogy mindenki ordított a kagylóba. Így aztán nemcsak az igazgatói ajtón, de a falon keresztül is hallani lehetett a főnök orosz nyelvű káromkodását és a telefonba üvöltött mondatot: „Értsétek meg már végre, a narancstortához narancs kell”.

Tithli