Nagy László: Pünkösdi hajnal

Lángszalagos aranykerék

a hajnali égen,

én fölfelé vágyakoztam

s csak lent lehet élnem.

Föllebeg vérpettyes vércse,

soha nem rak fészket,

gyönge madárt lehóhérol,

nevel kis vércséket.

Vércsét látok, mégse vágyok

dühök csillagára,

homlokomra holdat karcolt

a gilice lába.

Pünkösd jeles napja eljött,

ne lázadozz nyelvem,

bűnösöknek szót se szólok,

nem értenek engem.

Piros a pünkösdi rózsa

s nehéz mint a szívem,

lehull a pünkösdi rózsa,

hitem elveszítem.

Nagy László verse a Szentlélek eljövete­lének ünnepére épül. Azon csodák egyikére, amelyeket meg kellett tapasztalniuk a Tanítványoknak, akik Jeruzsálemben maradtak és a termés betakarításának az ünnepére készülődtek. Akkor, ötven nappal Húsvét után csodálkozva tapasztalták az egybegyűltek, hogy abban a teremben, ahol voltak, szél támadt, miközben kint a viharnak semmi jele nem mutatkozott. Aztán ámulattal vették észre, hogy melegség, szeretet tölti el a lelküket; valamint azt is hüledezve kérdezgették, miként lehetséges, hogy a különböző nyelve­ket beszélők ugyanazt a tiszta szeretetet érzik, hogy értik egymást...

A Pünkösdi hajnal ennek a csodának, ennek a Szeretetnek a jelenvalóságát helyezi a mindennapok talajára, emberi kör­nyezetbe, emberi törekvések közé. Ezért jelképes a vércse, amely „gyönge madárt lehóhérol”, s ezért jelképes a gilice – gerlice, gerle – lába által megjelölt homlok. A vers hátterében egy olyan világot (vércse-világot) érzékel az olvasó, amelyben „bűnösök” élnek, de ezzel szemben – Pünkösd idején – nem lehet lázadozni. Ugyanakkor világi gondolatokkal zárul a költemény, mert a „lehull a pünkösdi rózsa, hitem elveszítem” megfogalmazás – ünnep múltán – mégis az igazság helyreállítását helyezi kilátásba.

Penckófer János