„Most már nagy tétje van a meccsnek”

Kaszás Attila: Meg kell őrizni önmagunkat, magyarságunkat

2003. június 13., 02:00 , 126. szám

Kaszás Attilával az Európa kávéházban találkoztunk. Kellemes hangulatú galériás kávézó ez a pesti Nagykörúton, a Vígszínházzal – azzal a színházzal szemben, melynek hosszú éveken át Kaszás Attila is tagja volt. Még ma is játszik itt, de alig két hete, hogy néhány évi „szabadúszás” után az új Nemzeti Színházhoz szerződött. Ennek színpadán a nagyközönség éppen a beregszászi Vidnyánszky Attila által rendezett Bánk bánban láthatta már. Az Európa kávéház gyakran szerepel Kaszás Attila interjúinak színhelyeként, ami nyilvánvalóan a Vígszínház közelségének tudható be. Sok újságíró-kolléga eljátszadozik a kávéház nevével, gondolatmenetét egy magyar színész európaiságára építve. Eldöntöttem, hogy ilyen közhellyel nem indítok egy beszélgetést, s mégis… Találkozásunkra közvetlenül a magyarországi EU-népszavazás után került sor, tehát magától adódott a kérdés: egy határon túli magyar színész hogyan éli meg ezeket az eseményeket Budapesten?

– Mindez nagyon fontos, mert úgy érzem, hogy szimbolikusan megszünteti a trianoni határokat, egy kicsit feloldja a történelmi múltból fakadó feszültséget. Magyarországgal egy időben Szlovákia is csatlakozik az Unióhoz, és ez azt jelenti, hogy végigmehetek majd a komáromi hídon anélkül, hogy megállítana a határőr és átnéznék a szatyromat. Számomra ez euforikus élmény. Most még egy határ választ el a szüleimtől, a családomtól, egy év múlva azonban ez a határ megszűnik. A többi, szerintem, csak a mi felelősségünk. Ez idáig az emberek nem igazán figyeltek arra, hogy ők magyarok, tehát nem árt külön tudatosítani ezt bennük. Most már nagy tétje van a meccsnek: meg kell őrizni önmagunkat, magyarságunkat.

– Mindig is büszkén vállalta határon túli magyar voltát…

– De hiszen az vagyok…

– Amikor a kedvezménytörvény körül belpolitikai vita alakult ki, Ön azok között volt, akik elsőként támogatták a törvény megalkotását, hangsúlyozva, hogy a dokumentum előkészítéséből nem zárható ki a határon túli magyarság.

– Ez így van rendjén, mivel az ő életüket hivatott segíteni ez a törvény, és a kisebbségi létet csak az ismeri jól, aki kipróbálta, aki megtapasztalta azt a furcsa érzést, amikor az ember valójában sehol sincs otthon. Ezt édesanyám szimbolikusan így szokta megfogalmazni: ő valahol a Magyarországot és Szlovákiát összekötő komáromi Duna-híd közepén érzi otthon magát.

– Gyakran jár haza?

– Fontos hazajárni, s én igyekszem is kihasználni a lehetőségeket. Zsigár kisközségben megvettem édesanyám szülőházát és felajánlottam a falunak, hogy rendezzék be falumúzeumnak. Most, hétvégén volt az ünnepélyes kulcsátadás és a jótékonysági koncert, melyen a falu művészi hajlamú családjai léptek fel. „Előttem az utódom” – ez volt a címe a műsornak. A faluból elszármazott családok kétórás műsort adtak. Nagy élmény volt számomra, a mi családunk is készült egy műsorszámmal. A húgom és férje profi zenészek, édesanyám harmonikázik, apám, keresztlányom, s magam is hegedülünk, keresztfiam brácsázik. A bevétel a falumúzeum alapjába kerül.

– Két évtizede van a színészi pályán, különböző szerepekben, különböző műfajú darabokban láthatta a pesti és a vidéki közönség. Több kollégája a show-világ mellett döntött, Ön azonban egy rövid kitérőt követően visszatért a színházhoz. Nem volt elég vonzó az a világ?

– Nem ítélem el azokat az embereket, akik elvállalnak számomra igénytelennek tűnő dolgokat. Nyilván megvan az oka annak, hogy miért teszik. Én biztos nem tudnék nap mint nap élőben felkonferálni egy valóságshow-t. Akik ezt teszik, rendelkeznek egyfajta kommunikációs képességgel, amivel én nem. Más kérdés, hogy akkor sem vállalnám ezt, ha rendelkeznék efféle adottsággal.

– Éveken keresztül szabadúszó volt, most viszont leszerződött az új Nemzeti Színház társulatához. Újra fontos lett a közösséghez való tartozás?

– Egy ideig csavarogtam, most úgy döntöttem, elég volt. Azt gondolom, hogy ott most új feladatom van: adott egy üres épület – művészi értelemben véve –, s azt meg kell tölteni szellemi élettel, hogy azok a falak több száz évig hordozzanak valami közszellemi értéket. Ez egyben új kihívás is számomra, hátha én is hozzá tudok tenni valamit ehhez a közöshöz, hátha sikerül olyan közösséget létrehozni, ami betölti az épületet.

– Ez netán azt is jelenti, hogy más színházakban kevesebbet szerepel majd?

– Természetesen szeretnék a mostani feladatomra koncentrálni, de a mozgásteremet megpróbálom megőrizni. Nemsokára például lesz egy bemutatóm az Erkel Színházban. Elképesztő, hogy Petrovics Emil nekem szánta a János vitéz daljátékban a főszerepet. Ez óriási megtiszteltetés és egyben kihívás is számomra. Elkezdtem énekórákra járni.

– Egy újabb bizonyítási lehetőség, újabb kihívás… Mintha az egész eddigi élete csak erről szólna…

– A színházban nincs abszolút; érzések, viszonylatok, reakciók vannak. Vagyis az, ahogy a nézők reagálnak, s ahogy én érzem magam – ebből a kettőből lehet levonni a következtetéseket. Nekem nagyon fontos, hogy érezzem: amit csinálok, azt jól csinálom. Ez persze nehéz, nem mindig sikerül, és akkor nagyon elszomorodom. De mindig újrakezdem. Számomra ez a kihívás.

Szépvölgyi Katalin, Budapest

Kaszás Attila

Született: Vágselye, Csehszlovákia – ma: Szlovákia, 1960. március 16. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán 1983-ban végzett Horvai István és Kapás Dezső tanítványaként. 1984–1999 között a Vígszínház társulatának tagja volt. 1999 őszétől szabadfoglalkozású színművész, de vendégművészként változatlanul játszik a Vígszínház előadásaiban. Fontos szerepeket játszott a Rock Színház, a Fővárosi Operett Színház, a Győri Nemzeti Színház, a Józsefvárosi Színház, a Budapesti Kamaraszínház, a Szegedi Nemzeti Színház, a Kecskeméti Katona József Színház, a Soproni Petőfi Színház, az Új Színház, a Pesti Magyar Színház, a régi és az új Nemzeti Színház társulataiban, továbbá a Szegedi Szabadtéri Játékok, a Gyulai Várszínház és az Esztergomi Várszínház produkcióiban.

Kitüntetései: Hegedűs Gyula-emlékgyűrű 1988, Jászai Mari-díj 1990, A Színházi Találkozó legjobb férfialakítás díja 1991, Ajtay-emlékdíj 1992, Ruttkai Éva-emlékdíj 1992.