„Ide hozott az élet, itt kell helytállni...”
Károlyi Lajos: 65 éve szolgálja a római katolikus egyházat
Károlyi Lajos mezőkaszonyi római katolikus plébános, pápai prelátus, július 28-án ünnepli 89. születésnapját és pappá szentelésének 65. évfordulóját. Pályafutásának volt olyan időszaka, amikor tizennyolc közösségben hirdette az Igét. Hajlott kora ellenére a július 28-án, tízórai kezdettel a mezőkaszonyi római katolikus templomban bemutatandó vasmiséjére a plébános nagy odaadással készül.
– Nagykaposon születvén, anyai ágon református, apai ágon pedig katolikus családban, mi indította arra, hogy a római katolikus papi pályát válassza?
– A családban hatan nevelkedtünk gyermekek – négy fiú és két leány. Akkoriban az volt az egyházi és a világi törvény a kétvallású családok esetében, hogy a fiúk az apa, a lányok az anya után vették fel a vallást. Mécs László pap-költő volt akkoriban Nagykaposon a plébános, aki rendszeresen felkereste családunkat. Emlékszem, tízéves koromban vállamra tette a kezét és azt mondta: „Ebből a fiúból pap lesz”. A tisztelendő úr gyakran szervezett Nagykaposon költői esteket. Valóságos csoda volt, ahogyan saját verseit előadta; hitet, életerőt meríthettünk belőle. Szoros kapcsolatunk megmaradt mindaddig, amíg kb. egy évtized múltán át nem helyezték Királyhelmecre. Később lelkészek tanácsára jelentkeztem a komáromi bencés gimnáziumba. Érettségi után papi szemináriumban tanultam Kassán, melyet annak áthelyezése miatt Ungváron fejeztem be. 1938. június 29-én Dunaszerdahelyen szenteltek pappá.
– Hogyan alakult további szolgálata?
– Első misémet 1938. július 10-én tartottam. Dunaszerdahelyről áthelyeztek Ungvárra, ahol káplán voltam egy évig, majd Beregszászba kerültem, ahol kórházi lelkészként szolgáltam. Dr. Linner Bertalan hívására vállaltam el a szolgálatot, akiből sugárzott a becsület és a tisztelet. Én voltam a gyóntatója egészen haláláig.
– Hogyan és mikor került Mezőkaszonyba?
– 1942-ben, amikor Kárpátalja még a szatmárnémeti püspökséghez tartozott, Scheffler János megyés püspök Mezőkaszonyban új plébánost kívánt beiktatni, s választása rám esett. Családommal együtt 1942. szeptember 1-jén költöztünk be a mezőkaszonyi paplakba.
– Milyen fogadtatásban részesült?
– A legnagyobb szeretettel fogadtak, soha semmi problémám nem volt a gyülekezetemmel. Hatvanegyedik éve vagyok Mezőkaszonyban, ám csak jót, szépet mondhatok a közösségről. Többször is szerettek volna Beregszászba vagy Ungvárra csalogatni, ám mindig azt mondtam, sohasem hagyom el Mezőkaszonyt, ide pap kell, és én itt akarok lenni. Később sem bántam meg sem én, sem a családom, hogy Mezőkaszonyban maradtunk. Ide hozott az élet, itt kell helytállni úgy, ahogy illik.
– Milyen volt a szolgálat a háború előtt, alatt, illetve az azt követő években?
– A háború előtti évekről csak jót mondhatok – odaadással végeztem papi hivatásomat, nem merült fel probléma. A második világháborúval szörnyű idők következtek. Szüleimnek és testvéreimnek azt tanácsoltam, menjenek haza, míg tart a háború. ők végül is hazaköltöztek, én a káplánnal együtt itt maradtam. A Mezőkaszonyba bevonuló szovjet „beszpekások” beköltöztek a paplakba, folyamatosan faggattak minket. 1944-ben, amikor összegyűjtötték a magyar férfiakat, megállt előttünk egy szekér, s azt parancsolták, üljünk fel, megyünk „malenkij robot”-ra. Fel is ültünk, ám ekkor egy helybéli kommunista megállásra kényszerítette a szekeret, s ráförmedt a szovjet tisztre: talán nem tud arról, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok megegyeztek, az egyházat és a papokat nem fogják bántani? Ekkor a tiszt azt mondta, szálljunk le és menjünk haza. Így kerültem el a sztálini lágereket. A szovjet időkben többször is zaklatásnak voltunk kitéve. Emlékszem, az ötvenes években például megparancsolták, hogy 24 órán belül hagyjuk el a paplakot. Mivel nem volt hova menni, pár napig a kamrában húztuk meg magunkat. A falu lakossága együttérzett velünk, s néhány nap alatt helyrehoztak egy régi házat, melybe hamarosan beköltözhettünk.
– A tiltás ellenére hogyan sikerült megszervezni a szolgálatot, az egyház működését?
– Mindent megtettünk azért, hogy továbbra is fennmaradjon kapcsolatunk a hívekkel. Éjszakánként lakásunkra sokszor katonatisztek is eljöttek, hogy megkereszteljem gyermeküket. A sztálini terror enyhülésével aztán vasárnaponként a templomban miséztem. A paphiány miatt hosszú éveken keresztül 18 katolikus közösségben láttam el a szolgálatot, szinte sohasem tartózkodtam otthon. Olyan eset is előfordult például, amikor egyik éjszaka Nevetlenfaluba hívtak haldokló beteghez.
– Mi változott a rendszerváltással, beszélhetünk-e napjainkban a vallásosság újjáéledéséről?
– Többen ma sem járnak templomba, mint a szovjet rendszer idején. Véleményem szerint legalább két emberöltő szükséges, hogy helyrejöjjön mindaz, amit a kommunizmus lerombolt. Örvendetes viszont, hogy bár a mostani középkorosztály nem hisz Istenben, gyermekeik már igen; sokan járnak hittanórára, ministrálnak a templomban. Sok a segítőkész fiatal, s ez igen örvendetes számomra. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy újjáéledőben van a vallásosság, a gyülekezet egységes, az egyházak között is jó az összhang, sőt, azt mondanám, hogy szeretet van közöttük.
Baráth József