Csoóri Sándor: Írnám a levelet

Írnám, írnám a levelet neked,

de kint az utcán, a ház előtt,

sápadt almahéj ázik az esőben,

mintha elhagyott csecsemő ázna.

Lám csak megint az ősz áll közénk:

a reumák és a hideglelések nagyhercege,

s az undok sár,

mely nem növeszthet sohase szárnyat.

Gyerekkoromban – mondják – Krisztuska voltam,

nagy csizmás, vásott, megváltó kölök,

ki a hullámzó sarak és vizek fölött

ámuldozva és könnyedén lépegetett.

Van-e még hozzám tegnapi szemed,

hogy ezt a boldog megváltót is meglásd bennem,

kinek a ragyogását néha még hazaviszem,

haza, haza a hazátlan időből.

Esik, esik. Itt, a tollam körül is

nő már a tócsa. Mindegyik cseppben egy-egy

megíratlan levél fénye indul el hozzád,

némán siklik a fák s az elhagyott almahéj fölött.

Azt hinné az ember, hogy az őszi eső és a levélírás összekapcsolása giccses hangulatot eredményez. De látnunk kell, mennyire nem igaz. Úgy néz ki, hogy a költészetben semmit sem lehet elkoptatni, mert abban minden az alkotó tehetségéhez kötődik.

Csoóri Sándort is foglalkoztatja ebben a versében az idő és a megőrizhetőség; hogy az egykori Krisztuska, a „megváltó kölök” él-e még, hogy látható-e benne még az egykori „boldog megváltó”. S az olvasó szemében önkéntelenül is felötlik az a Csoóri Sándor, aki költő, de publicista is, aki esszéíró, de próza- és filmíró; szociográfus, szerkesztő, „közügyekben loholó mindenes” – és mindegyik egyszerre. őt valóban azon költőink közé soroljuk, akik nem csupán költőnek, de mindennek jöttek. Még legutóbb is láthattuk, amint az egységes magyar nemzet törvényben megfogalmazott léte megőrzéséért fordult a miniszterelnökhöz...

A versbeni „hazátlan időt” ezzel a szemmel is olvassuk. De így figyeljük a kétellyel vegyes vágyat is, hogy van-e még a címzettnek hozzá „tegnapi szeme”; hogy ő, a költő teljesíti-e a magára mért feladatot, amely „csak költészet”, de olyan, mint maga a magyar élet itt, a Kárpát-medencében...

Penckófer János